37. Fejezet: Lakatba zárva

Jonas Blue - Perfect Strangers 

Utol érve elől haladó barátainkat, nevetve hagytam magára Luke-ot. Tekintetemmel egy embert kerestem, bíztam benne, hogy azért kapcsolatunk még nincs annyira mélyen, hogy ne lehessen megjavítani. Elkeseredetten néztem már vagy ezerszer körbe, de sehol. Végül barátnőmhöz sétálva kértem segítségét.

 - Shawn?

 - Nem tudom, szörnyen szarul nézett kit, Bells próbálta jobb kedvre deríteni, nem sok sikerrel, valami olyasmiről beszélt, hogy visszamegy a kocsihoz – vont vállat. – Amúgy valami történt? Mert nagyon lógatta az orrát.

 - Mondhatjuk úgy is – legyintettem le.

 - Shelly…

 - Figyelj Molly, tudom, hogy ez most rosszul fog esni, de kérlek fogd be!

 - Igazad van tényleg szarul esett – forgatta meg a szemét egy sunyi mosollyal a szája sarkában. 

 - Ez volt a célom, de most meg kell keresnem Shawnt, kérlek szólj a többieknek, hogy elmentem – szaladtam valamerre, nem foglalkozva, hogy utánam kiabál és még szakadt cipőm se akadályozott meg, túl elszánt voltam. Szívem dörömbölt, vérem pezsgett, adrenalin száguldott az ereimben

Tudtam, hogy túl lelkes vagyok és mélyen egy csókban reménykedtem, ám éreztem, hogy fölösleges minden reményem. Nem kellet sokat szaladnom, ugyanis szikár termetét azonnal kiszúrtam a tömegből, nem beszélve arról, hogy ezer közül felismerném testalkatát. Barna haja hatalmas összevisszaságba kókadozott, gondolom nem kevésszer szántotta fel azt ujjaival, most inge ujjaival babrált. Telt ajkait fogai közé szorította, mélyen elgondolkozott, így nem szúrta ki közelgő lépteimet. Homlokán a bőr ráncokba tömörült, pillái meg-meg rebbentek.

Reszketegen szívtam be a levegőt, tüdőm szúrt, fülem sípolt. Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam görcsösen ökölbe szorított tenyere után. Szemei azonnal elkerekedtek és rám kapta elkeseredett barna tekintetét, amikben meg-meg csillant néhány aranyfonal. Szája tátva maradt és szavak után keresgélve mérte fel arcom minden szegletét.

Kiszáradt légcsővel merültem el íriszei mélységében. Mit is mondhattam volna? Amit eddig kiterveltem egyszerűen elpárolgott, semmi nyomot hagyva arról, hogy egyáltalán léteztek. Vonásai a kezdeti meglepettségből keményekké változtak, szerintem most tudatosult benne, hogy ki vagyok és mit tettem.

Jellegzetes, nem túl mély hangján szólalt meg.

 - Mit akarsz?

Nem túl kedvesen vágta hozzám szavait, de most még ez sem rendített meg. Agyam ezerrel pörgött valami frappáns válaszon, ami egyben vallomás is lehet, de végül egy klisés duma mellett tettem le a voksomat, mivel agytekervényeim Shawn láttán egy hatalmas masszává olvadtak.

 - Téged? – válaszom kérdésként hagyta el a számat. Shawn, ajkait egy gunyoros mosolyra húzta és hátravetett fejjel felkacagott. Megbabonázva figyeltem nyakán ülő izmok heves mozgását, végül pedig vörös fejjel sütöttem le szemeimet.

 - Mi van, dobott Luke?

 - Shawn figyelj… - kezdtem volna neki, de egy legyintéssel belém fojtotta a szót.

 - Nem érdekel a bocsánat kérésed, sem az egy óra hosszas monológod, nem érdekel, hogy sajnálod, már nem szívhatod vissza. Az sem izgat, hogy szeretsz, egyszerűen Te nem érdekelsz – vágta hozzám érzéstelenül. Bevallom fájt, de meg sem moccantam.

 - Nem igaz – ráztam meg a fejemet makacsul. Tincseim követték mozdulataimat. – Hazudsz!

 - Meglehet, de a lényege igaz.

 - Shawn hallgass meg… - kérleltem elcsukló hangon.

 - De…

 - Nincs de, Shawn! Elegem van abból, hogy kerülöd a beszélgetéseinket. Olyan vagy, mint egy gyerek, akit leszidott egy néni és ezért kerülöd a vele való beszélgetéseket! Most én beszélek nem pedig te! – kiáltottam rá ingerülten. Vártam, hogy valamilyen otrombaságot vágjon hozzám, de ehelyett arcán egy őszinte, szórakozott vigyor terült szét, mintha egy viccet mondtam volna el. Értetlenül pislogtam fel rá.

 - Kisgyerekhez hasonlítasz? Shelly, meddig alázol még? – kapta drámaian szívéhez a kezét. Felkuncogtam.

 - Ameddig észhez nem térsz! Nem akarok ezer szavas szöveget ledarálni, csupán egy nyolc betűs szó kívánkozik ki belőlem.

Arca elkomolyodott és vadul számolgatni kezdett magában. Magába fojtotta nevetését.

 - Csak nem oroszlán? – vigyorgott, mint egy vadalma. Értetlenül húztam össze a szememet.

 - Nem! – vágtam rá kapásból. Hirtelen közelebb lépett és egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. Megdermedtem. Szívem heves vágtatásba kezdett, ijedten tapasztaltam, hogy még csak hozzám se ért nekem a pulzusom már is az egekben. Nyeltem egy hatalmasat és felpislogtam magas termetére.

 - Édesem, szerintem eltévesztetted a számot – nevetett fel angyalian. – Nem kilenc betűs az a szó? – agyam azonnal számolásba kezdett, ijedten tapasztaltam a bakimat, arcom magától váltott pirosra. – Édes vagy.

 - Nem igaz – hangom reszketegen szökött elő ajkaim fogságából.

 - A jó kis betanult szövegedet elrontottad, hogy is szólt? Csupán egy nyolc betűs szó fúrja az ajkaimat?

 - Csupán egy nyolc betűs szó kívánkozik ki belőlem – ismételtem meg hibás mondatomat. Unottan tekintettem fel rá. Igazi mosoly díszítette az arcát, ami engem is megnyugtatott.

 - Ha már itt járunk mi az a nyolc betűs szó? – vigyorgott le rám, szavait ajkaimra lehelte.

 - Szeretlek – susogtam. Nem tétlenkedett, lecsapott az ajkaimra. Oly régen éreztem ízét, hogy akaratlanul szökött fel belőlem egy halk nyögés. Karjait körém fonta és testéhez préselte azt. Elvesztünk egymásba, nem érdekelt a körülöttünk gyülekező tömeg, sem az éljenzések, egyedül voltunk abban a világban, aminek csakis az előttem tornyosuló fiú ismeri a kulcsait.

 - Hidd el én is téged.

Végre újra láttam igazán boldognak. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen elfelejtette a tetteimet, de mindkettőnknek egy jó lecke volt ez az eset. Eddig nem ismertünk uralkodó érzéseinket, most fényt derült hatalmukra, már feltudjuk becsülni erejüket, nem kell félnünk tőlük. 

Utolsó csókot lehelt éhező ajkaimra és ujjait az enyémek köré kulcsolva húzott valamerre. Már nem a kocsi felé haladtunk, valami hídon kötöttünk ki, amin néhol lakatok lógtak. Egy lakatos is volt a híd tövében, persze nem érhetett a párizsihoz, nekünk tökéletesen megfelelt. Egy kisebbet szemeltünk ki magunknak. Az egyik eldugottabb korláthoz sétálva ráakasztottuk szerelmünk pecsétjét, kulcsait a folyóba dobtuk és kíváncsian figyeltük a napfényben aranyosan csillogó fém tárgyat, amit nem sokára a fehér habok magukba nyeltek. A nap már a horizont aljához közeledett, így vörös nyomokat húzott maga után, egészen olyan hatást keltve, mintha a nap sebeiből folyna a vér. Fejemet barátom vállára hajtottam és magamban egy halk imát mormoltam el arról, hogy végre minden olyan, mint lennie kell. 

Kedves Olvasóim!

Szavakhoz sem jutok, amit mostanában műveltek az egyszerűen csodás :) köszönöm szépen sok aranyos kommentet, minden szó nagyon jól esik. Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket és hagytok magatok után egy kis nyomot!

Puszi Kira!

Ut.: a helyesírási hibákért bocsánat :)