36. Fejezet: Lelkem egyik darabja

MØ - Final Song

Cipőm mondhatni elsüllyedt a kavicsos talajban. Mérgelődve álltam meg, már századszorra is, hogy kirázzam tornacsukámból a neveletlen kavicsokat. Idegesen rángattam, mikor az egy halk cuppanás mellett elvált annak talpától. Hitetlenkedve néztem kedvenc Converse-em darabjaira. Ez még viccnek is rossz, de komolyan. Felnéztem az égre, és megráztam a kezemet. Megértem, hogy haláli nevetséges a szenvedésem, de ez már sok. Nyögdécselve dőltem hátra, mikor valaki nevetve hullott mellém.

Felnéztem és egy sötétbarna szempárral találtam szembe magamat, igazán kecses vonalai voltak. Rózsaszín ajkait mosolyra húzta, míg ujjait dús hajába vezette. Szemüvegét feljebb tolta a fején, kacagva szemlélte szakadt lábbelimet, amit gondolkodás nélkül vágtam neki.

 - Harapósak vagyunk, mi? Csak nem megjött? – kacsingatott Luke eszeveszettül, mire még egy vállon csapást kapott tőlem. – Mi van Virágszálam, vigyelek az ölemben? – vigyorodott el.

 - Hülye – szisszentem fel, de ajkam felfelé görbült.

 - Ez fájt – nézett rám megrovóan. Felnevettem, valami volt benne, ami képes volt megnevettetni.

 - Nem kérek bocsánatot.

 - Jó én elmegyek, mi ez már? – csapott a combomra. Szúrósan néztem rá, a heves napsütés megcsillant hajában és egészen vörösesbarna színt kölcsönzött neki, akárcsak szemei. – Nem szeretsz, Virágszál?

 - Virágszál?

 - Ja – reagált le ennyivel. Kérdésére kiszáradt a torkom. Persze szeretem, mint barátot, de nem hiszem, hogy szerelmes is lennék belé, sőt. – Na?

 - Mi na?

 - Szeretsz?

Sóhajtva néztem az előttem bandukoló Shawnra, aki nagyon koncentrált arra, hogy ne vegyem észre azt, hogy éppen hevesen hallgatózik. Sajnos nem ő a legjobb színész, akit valaha megismertem.

 - Mindennél jobban – forgattam meg a szemeimet. Luke arca komolyra változott és miután hallótávolságon kívülre került ex-barátom, rekedtes hangon megszólalt.

A temető női turistái hatalmasakat pislogva néztek a mellettem helyet foglaló fiúra, és arcukon egyre növekvő rózsákkal rebegtették meg pilláikat.

 - Shelly… - kezdte, de mielőtt neki vághatott volna rögtönzött szerelmi vallomásának, megállítottam. Nem akartam azt, hogy valami tönkremenjen közöttünk, hisz barátsága mindennél fontosabb volt számomra. – Nem, Shelly ezt el kell mondanom – mosolyodott el keserűen. Előbbi jókedve elpárolgott és egy egészen másik Luke mutatkozott be előttem. Mélyen magába szívta a levegőt, majd rám tekintve nekikezdett. – Nem is tudom, hogy hogyan is kezdjek neki – vakarta meg tarkóját. -, kedvellek, nem ez nem a megfelelő szó… én, hogy is fejezzem ki magamat… az igazat megvallva… khm… szeretlek – nyögte ki végül. Arcizmai megfeszültek és erősen markolt bele a barna padba, ami ujjai közt halkan behorpadt. Azonnal kezei után kaptam és mellkasomhoz szorítottam remegő végtagját.

Talán életembe nem láttam még Luke-ot ilyen szétszórtnak, mert az volt.

 - Hidd el én nem akartam… - szavait nem tudta befejezni, ugyanis magamhoz öleltem.

 - Luke – sóhajtottam fel. – Én…

 - Tudom, nem szeretetsz viszont – sóhajtotta. – De megtiltod nekem azt, hogy szeresselek? Mert ha igazán kéred, mindenemet beleadva megteszek, minden tőlem telhetőt, de nekem elég csak látnom a mosolyod, azt, hogy boldog vagy és én is azzá válok – simította meg az arcomat.

 - Hogy is tilthatnám meg? Luke, nekem az a fő, hogy jól érezd magad, most mégis olyan lelkiismeret furdalásom van – leheltem meggyötörten.

 - De ne legyen – nyomott puszit az arcomra. – Szeretlek és szeretni is foglak. Azt hittem, hogy ennél jobban már nem is tudlak majd szeretni, tévedtem. Mert most jobban szeretlek, mint bármikor ezelőtt, és ez folyamatosan változni fog. Lehet, hülyén hangzik, de bármeddig várok rád – csókolt meg.

Gyomrom összezsugorodott, pillangók tomboltak bennem, helyet kérlelve maguknak. Egészen össze voltam zavarodva. Akartam Luke-ot, de mégsem. Szívem felé és Shawn felé is húzott, eszem pedig teljesen megkavarodott szerelmi vallomása hallatán. Csókolóztunk, és nem smároltunk. Érzelmek voltak ebben a csatában, amit abban a percben vívtunk.

Nem illendő az utcán - vagy hol - egymás szájában turkálni, de a belefeledkeztünk szó, pont illet a helyzetünkre, mert teljesen egymásba vesztünk. Hajába markolva kérleltem tovább valamire, de ő elszakadt tőlem. Könnyeimet lecsókolta rólam és egy gyors puszit nyomva szájamra teljesen eltávolodott tőlem. Testemet körülölelő forróság egy másodperc alatt távozott, megdermedve figyeltem keserű vonásait, ám teljesen tisztában voltam azzal, hogy tökéletesen cselekszünk. Akármennyire is vágyom a mellettem helyet foglaló csodára, szívem már más kezében volt. Egy olyan fiú tartotta markában legféltettebb kincsemet, akit talán saját magamnál is jobban szerettem. Megbíztam benne és még most is, nélküle az életem üres lenne. Sejtettem, hogy hatalmasat hibáztam akkor, mikor engedtem kavargó hormonjaim adta zavarnak és megcsókoltam Luke-ot, de talán ez kellett nekem, ahhoz, hogy agyam háborodott darabkái összeálljanak, és megérezzem szeretetem hatalmát.

Félre kell tennem roskadozó büszkeségemet és minden erőmmel együtt elé kell állnom, hogy el tudjam mesélni mi is zajlott bennem, nem fog hinni nekem, de lelkemnek sokkal könnyebb lesz majd. Talán nem fogom soha többé megkapni, de én is képes leszek rá várni, egészen a végtelenségig, mert szerelmem felülmúlhatatlan. Nyálasan hangzik mégis ezt éreztem. Végre helyre állt az a zavar, amit még Jacques hagyott rám. Újra egyensúlyban voltam.

Hálásan pillantottam Luke-ra, aki egy árva szót sem szólt vallomása és heves csókunkat követően. Szemeit erősen lesütve tartotta, mintha szégyellte volna érzéseit. Kétségbeesetten kaptam állához és barna, könnyes pillantását elkapva leheltem egy puszit piruló orcájára. Tiszteltem őt, képes lemondani rólam akkor is, ha ez számára egyenlő a halállal. Hosszú karjaimat teste köré tekertem és mélyen magamba szívtam mézédes illatát.

 - Köszönöm.

Ennyit mondtam és ez az egyetlen szó, minden hálámat magába foglalta. Nem kellettek hatalmas monológok ahhoz, hogy megtárgyaljuk érzéseinket, szemeink kontaktusa elég volt mindenre. Ő sem válaszolt semmit, ujjaink összefonódtak és egészen olyan képet mutattunk magunkról, mint két szerelmes pár, viszont ennél sokkal több tombolt bennünk. Két elveszett lélek talált egymásra.

Anya régen mindig azt emlegette, hogy az igaz barátság sokkal többet ér, mint az igaz szerelem. A szerelem, amit mi igaznak hívunk, bármikor megszakadhat, viszont egy erős barátság már nem. Ha egy olyan embert kerítünk magunk mellé, aki a mi másik felünk – és itt nem arra gondolok, hogy hasonlítanak, hisz az nem jelent túl sokat. Sokkal inkább egy olyan embert, akiben meg van az, ami belőlünk hiányzik. – az kitölti azt az űrt, ami addig fel sem tűnt nekünk. Azután képtelenek leszünk elereszteni a másikat.

Talán köztem és Luke között valami más is bimbózott, de az csak vak vágy volt. Amikor megtaláltam Mollyt igazából egy kis darabka a testembe kitöltődött, de Luke-ra lelve már egésznek éreztem magamat. Nem tudom, hogy lehet-e az embernek két legjobb barátja, ám én lehetek olyan szerencsés, hogy két csodás teremtést is magam mellett tudhatok, nem beszélve egy tökéletes fiúról. Már csak egy dolog maradt, az pedig Shawn megszerzése. 

Kedves Olvasóim!

Köszönöm újból a kedves szavakat, melyek még most is - visszagondolván - mosolyt csalnak az arcomra. Kissé túl sok érzelmet vittem a részbe, így megértem, ha kissé - vagy inkább nagyon - nyálasnak ítélitek, de szerény véleményem szerint kellett egy ilyen is bele :) Remélem azért tetszik valakinek a rész és hagytok magatok után egy kis nyomot, mondom imádom olvasni a soraitokat és annak még jobban örülök, hogy hosszan kifejtitek a véleményeteket, nem is tudjátok, hogy egy-egy szavatokkal mit váltotok ki belőlem :D sietek a folytatással!

Puszi Kira!