35. Fejezet: Kapaszkodó

Duke Dumont - Ocean Drive

Alig eszméltem csak fel és már egy kisebb utcán haladtunk. Arles, ahová éppen mentünk az ókori amfiteátrumáról híres. Hasonlít a római Colosseumra, csak kisebb. Kiskoromba jártunk itt a szüleimmel, ugyanis a történelem és az irodalom iránti szeretetem már akkor is kinyilvánult. Imádtam a romos területek közt járni, valamiért én is egy gladiátornak éreztem magamat. Nevetséges, de anno ez a tudat felpezsdítette véremet. Ma már sokkal inkább a látnivalókra szomjazom, a dohos maradványok szagára.

Dave nem akart sokáig itt maradni, így csak gyors szemlét tartunk, és már indulunk is Montpellier felé. Ahogy megjelentek előttünk az egymásra szorosan épülő házak, szívem majd kiugrott a helyéről. Teljesen az ablakra tapadva szemléltem a Rhone folyó vastag medrét, amiben pár hajó lubickolt. Mélyen letüdőztem a csatornától és kipufogógáztól szennyes levegőt és visszahuppantam a helyemre. A zöld tábla megcsillant a ragyogó napfényben, hatalmas fehér betűkkel virított rajta az, hogy: Arles. Az út mentén fűz fák és leanderek himbálóztak a kecses szellőben, mely meglobogtatta vékony ágaikat.

Nem sokára feltűntek a barna, mohától súlyos tetők és a pasztellszínekben pompázó, romos épületek. Az utat hatalmas cédrusok és tuják mutatták, a levegő végre megtisztult és a fenyvesek gyantája érződött benne. A házak egyre csak gyarapodtak és a kertvárosból egészen a városközpontig autókáztunk.

A szűk, de kanyargós utcákon igencsak megakadtunk, így gyalog folytattuk tovább az utunkat. Igazi Franciaország. Magasba nyúló keskeny házak, roppantul közel egymáshoz. Két ablak között zsinór nyúlt és azokra akasztották szárítani kívánt öltözékeiket. Hemzsegett a város a szomszédok zsivajától. 

 - Na, akkor most merre is? – vakarta meg a tarkóját Dave és elveszve nézegette a kezében pihenő térképet. Luke felnevetett, majd melléje sétálva együtt kezdték tanulmányozni a roppantul bonyolult atlaszt.

 - Fiúk! – sóhajtott fel drámaian Molly. Kitépte a megszeppent srácoktól az emlegetett darabot és magafelé fordítva kezdte el olvasgatni a kanyargós betűket. – Aha. Arra kell menni. – mutatott északnak és utat törve magának, kezdett masírozni valamerre. Bízva barátnőm ösztöneiben utána siettem, de előtte még memorizáltam az utca nevét, nehogy elvesszük a kocsinkat.

Mögöttem Shawn és Bells beszélgetett valamiről, egészen boldognak tűntek mindketten, ami engem igencsak frusztrált, hisz mégiscsak az ex-barátomról van szó, akibe még mindig szerelmes vagyok. Nővérem megragadta Shawn kezét és bőszen kezdett neki mutogatni, mire az utóbbi nevetve nyomott egy puszit az arcára. Gyomrom görcsbe rándult. Lenyeltem azt a hatalmas gombócot, amely a torkomat szorította, de feszes tartásom nem lazult. Hogy léphetett csak úgy tovább? Nem ő mondta nekem, hogy annyira szeret? Nem én lennék a szíve választottja, miért is reménykedtem abban, hogy lesz valami közöttünk?

Fejemet lehajtottam, de a mellettem haladó Molly nem nagyon volt megelégedve lógó orrommal.

 - Figyi – kezdett neki, mire tekintetemet azonnal rákaptam. – Ne foglalkozz velük. Szard le Bellát, ha lehet valaki ennél nagyobb tahó, kérlek, szólj nekem.

 - Én is ugyanezt tettem – röhögtem fel szárazon.

 - Ja, de te nem szarakodsz itt Luke-kal, mindenki előtt, sőt. Amit most Bella csinál az egy hatalmas nagy ribancság, mégiscsak a nővéred nem? Akkor mit keres Shawn mellett, hisz tisztában van vele, hogy szereted!

 - Talán nincs egészen tisztában vele – vettem védelmem alá testvéremet. – Mindenki hibázik, ő is ember, Molly.

 - Tudom, csak hát, ha nekem lenne egy testvérem sosem tennék ilyet.

 - Én is így gondoltam, de most nézz rám. Smárolok nővérem szerelmével, igazából most kvittek vagyunk – mutattam maga felé. Molly nem figyelt az útra, így egy emelkedőbe elbukva terült el a földön. Belőlem kitört a kacagás a többiek, pedig szánakozó pillantások mellett elhaladtak mellettünk.

 - Gratulálok – fűzte hozzá gúnyosan Dave.

 - Igazi úriember vagy, ugye tudod? – zsörtölődött Molly.

 - Ja, tisztában vagyok vele – röhögött fel és ment tovább.

 - Egoista barom.

Barátnőm felkászálódott a földről és fenekéről próbálta leporolni a hozzáragadt koszt. Teljesen lemaradtunk a többiektől, de nem nagyon izgatott minket. Szánk folyamatosan járt és akkor sem fejeztük be a dumálást, mikor megjelent előttünk az Amfiteátrum. Bejáratánál traktorok álltak, mert az egész épület restaurálás alatt volt. Számat eltátottam és csodálkozva meredtem a romokban heverő szépségre. A többiek már a padokon ülve figyelték az építészeti csodát, miközben kezükben egy szendvics pihent. Gyomrom végszóra megkordult, mire Luke mosolyogva nyomta a kezemben a vásárolt ételt. Megköszönve helyezkedtem el mellette és a vállára hajtva a fejemet, csodáltam tovább a panorámát.

 - Készítünk pár képet? – vetette fel az ötletet bátyám és elővette szupermenő telefonját és már készítette az előnytelenebbnél előnytelenebb fotókat. – Küldök párat anyunak, nehogy szívbajt kapjon, amiatt, hogy nem írtam neki egy napja – forgatta meg a szemeit. Belenéztem a képernyőbe, amin éppen a szendvicsemet ettem, miközben Luke valamiről magyaráz, a másikon valamit a fülembe súg, mire én vigyorogva forgatom meg a szemeimet a harmadikon pedig egy csoportos szelfi.

Bólintottam, annak jeléül, hogy nyugodtan küldheti a képeket. Anya nem sokára válaszolt, hogy örül annak, hogy jól vagyunk és hiányzunk nekik. Igazat megvallva nekem is hiányoztak, de nem tagadom jó ez a kis szabadság, amit kaptunk.

Miután megcsodáltunk az építményt tovább álltunk. Következő célpontunk az Alyscamps volt, ami egy ókori temető volt, vagyis tudásom szerint. Sok kép készült róla, olyan festőktől, mint van Gogh és Gauguin, persze most nem történelem órát tartok. Az út közben akaratlanul pillantgattam hátra, kár volt. Shawn folyamatosan megnevettette nővéremet és szemem láttára forrtak egy szenvedélyes csókba. Hirtelen Shawn rám kapta a tekintetét, pillantásunk összefonódott és úgy éreztem, mindjárt megnyílik alattam a föld. Gyomromban egy ideje szunnyadó lepke raj, egy emberként kelt fel és borították fel egyensúlyomat. Nem bírtam elszakadni tőle, ez maradt nekem. Lopott pillantások hada.

Annyira kívántam azt, hogy ne haragudjon rám, nem akartam tovább menekülni. Azt akartam, hogy szeressen úgy, mint régen, hogy ez az egész kalamajka meg se történjen. Mégis miért olyan nehéz ezt teljesíteni? Miért nem bocsát meg nekem? Mert nem érdemlem meg. Torkom elszorult és egy keserű mosoly mellett néztem fel az útra, ahol Molly szorította meg biztatóan az ujjaimat.

Csuklómra ismerős ujjak fonódtak. Szívem kalapálása még vadabbá vált, biztos voltam benne, hogy kiszakad a helyéről, ha nem szakítom meg az érintkezést, de hülye lettem volna megtenni. Lassan fordultam hátra, barna szemei megcsillantak a napfényben, selyemhez hasonlított, melybe aranyfoltokat hímeztek. Gyengéd volt, egészen szeretetteljes érintés.

 - Shelly… - kezdett neki, de Bella ficánkolása megzavart bennünket. Halálos pillantásaim ezreit lövelltem nővérem felé, aki lehajtott fejjel állt meg mellettünk. 

 - Khm… megékeztünk – mutatott a mögöttem elterülő tájra. 

Most az egyszer nem érdekelt semmi, vele akartam maradni, hogy szavaival engem csábítson a mélybe, hogy tekintetét csak nekem szentelje.

 - Itt is vagyunk – lépett mellém Luke. Sóhajtva eresztettem meg egy mű mosolyt.

 - Rendben.

Kedves Olvasóim!

Na, hogy is kezdhetnék neki egy elég hosszú ömlengésnek? Először is HIHETETLENEK vagytok! De szó szerint. Még életemben nem kaptam szerintem 7 kommentet egy rész alá! Ne akarjatok bele gondolni, hogy micsoda örömtáncokat lejtettem itt otthon, barátnőm se akart hinni a szemének :D 

Gondoltam ha már így is be van fejezve a sztori(vagyis a gépemen) ezért kissé gyakrabban fogom hozni a részeket, nem is tudom úgy ahogy az időm engedi, de próbálok heti kettőt besűríteni. 

Még egyszer nagyon köszönöm a sok támogatást, remélem ez a rész is szóra fakaszt majd titeket!

Puszi Kira!