41. Fejezet: Szenvedések hullámai

Halsey - Ghost

Amikor feleszméltem az ámulatomból, miszerint holnap augusztus 30.-a, könnyeimmel küszködve meredtem arra fránya naptárra, amely már megpecsételte a kedvemet, így este felé. Ledőltem az ágyamra és le sem tudtam venni az erősen besatírozott dátumról a szemeimet. Hogy nem vettem észre egész nap, hogy már 29.-e van?

Barátom a fürdőben ügyeskedett, mikor kijött, hosszúkás tincsei vizesen lógtak az arcába, már nyár eleje óta nem látta a fodrászt, de nekem tökéletes volt, megnyúlt hajával is, melyek engedetlenül kóvályogtak el helyükről. Haját törülgetve nézett rám összevont szemöldökkel. Felsőtestét nem takarta semmi, így tökéletes rálátásom jutott kockás hasára és izmos vállára. Szálkás vonalai szemgyönyörködtetőek voltak, akár napokig ellehetett volna bámulni őt, mert talán maga volt a tökéletesség.

 - Minden rendben?

Elkalandozott gondolataim visszatértek a valóságba. Kelletlenül mutattam a naptárra, szemei elkerekedtek és hitetlenül felnevetett. Mintha ez a helyzet olyan mókás lenne. Lehuppant mellém és karjait vállam köré fonva, teljesen magára húzott. Fejemet vállára hajtottam és hagytam, hogy egy neveletlen könnycsepp utat törjön magának és lefolyjon arcom mezejéről. 

 - Most mi lesz? – szipogtam teljesen testéhez simulva.

 - Hát… elkezdek pakolni és te segítesz nekem – cirógatta meg az arcomat, majd előhúzta az ágya alatt rejtegetett bőröndjét.

Arcán vegyes érzelmek csüngtek. Láttam rajta, hogy fáj neki az, hogy itt kell hagynia, de míg egyik szeme sírt a másik nevetett. Örül, hogy elmegy, hisz újra láthatja a szüleit és testvéreit. Bele se merek gondolni, hogy mennyire hiányozhat neki Ashley és Tom, nem beszélve a barátairól, akiket kénytelen volt elhagyni erre a nyárra. Bűntudatom volt, mert örülnöm kéne annak, hogy örül. De most semmi sem deríthetett volna jobb kedvre, csak az, hogy itt marad… velem.

Erőltetett mosolyt firkantottam az arcomra és kitártam a szekrényét. Kissé rendezetlenül, de egy fiúhoz képest elég tisztán tartotta ruháit. Először a fölöslegesnek bizonyult házi pólóit hajtogattam össze, tekintetem megakadt egy fehér adidas pólón, amit azonnal markomba tudtam.

 - Ezt megtarthatom? – szippantottam bele a pólóba, mely erősen árasztotta magából a jellegzetes Shawn illatot.

 - Látom jó szagolgatni az izzadt, büdös pólóimat – dobott meg még eggyel, mely ugyanolyan kellemes illatú volt. – Undorító vagy – nevetett fel rajtam, mikor az is az orromhoz illesztve mélyen beleszippantottam azoknak a szagát.

 - Nem is! – vágtam vissza és egy kis székre pakolgattam elkobozott kincseimet.

 - Azért hagyj nekem is valamit, mert kell otthonra – nézett az egyre csak növekvő kupacra. Röhögve kaptam „kincseim” felé és megráztam a fejemet. Ezek már az enyémek.

El is felejtettem, hogy miért pakolunk, nevetgélve rakosgattam egymás után a nadrágokat és az ingeket a bőröndbe. Pár tárgyat is vett magának, gondolom ajándéknak. Szemeim viszont elkerekedtek, mikor egy bekeretezett kép nézett vissza rám az éjjeliszekrényéről. Én voltam rajta és ő, még kiskorunkban, mellette pedig egy mostani kép, ahogy egymást öleljük. Bella készítette ezt a remekművet. Két kart éreztem meg a derekamon és egy forró leheletet a nyakamon.

 - Emlékek.

Ennyit mondott. Nem kellett több azonnal értelmeztem a szavait, melyek tőrdöfésként hatoltak át a szívemen. Enyhe utalás arra, hogy csak ez maradok számára, egy kósza emlék nem több.

Mérgesen verekedtem ki magamat karjai szorítása közül és kivágtattam a szobájából, lépteinek zaját hallottam magam mögül, míg végül a lépcső közepén el tudott magának kapni. Szüleimnek már rég haza kellet volna érniük, de valamilyen ok folytán eltűntek erre a napra és nagy szerencsémre testvéreim is eltávoztak valamerre. Egyedül voltunk itthon.

 - Most meg mi bajod van? – húzta föl szemöldökét.

 - Mi van velem? Ez komoly? Shawn épen most vágtad a fejemhez, hogy vége! – szörnyülködtem.

 - Igen hát vége, nem? Mit tehetnék? Csak nem maradhatunk együtt előbb utóbb, úgyis félrelép valamelyikünk – kiáltotta kétségbe esve. – Fölösleges tovább húzni, szép volt addig, amíg tartott, Shelly. Én nem bírnék ki egy távkapcsolatot – hajtotta le a fejét.

Igen szerintem mindenki gondolhatja, hogy mennyire fájt ez a mondata. Tudtam magamban, hogy én csak arra vártam, hogy kiejtse a száján azt a mondatot, hogy „a mi kapcsolatunk mindent túlél”, persze buta álmok már megint. Én gondolkodás nélkül mentem volna bele egy távkapcsolatba, hiszen pontosan tudtam, hogy mennyire szeretem őt. De úgy tűnik Shawn nem volt biztos a saját érzéseiben.

Megütközve néztem az alakját és könnyeimet elnyelve nevettem fel.

 - Akkor ennyi lennék, egy nyári kaland?

 - És szerinted én mi vagyok a szemedben, ugyanaz – motyogta keserűen.

 - Ha ezt hiszed, nagyon tévedsz, én szeretlek és ha rajtam múlna a holdra is utánad mennék, de gondolom a szavaim nem hatnak meg. Értem Shawn, nem kell magyarázkodnod, te elmész, és új életet kezdesz én pedig itt maradok és én is teszek valamit az enyémmel. A különbség az, hogy a te életed csillog-villog, míg az enyém a saját romjaiban hever.

Szavaim imaként zengték körbe a házat, szemeit felemelte könnyesek voltak. Hirtelen bűntudatom támadt, éreztem, hogy túl sok mindent vágtam a fejéhez, de ő is megszégyenített engem. Egy mocskos rongynak nevezett – vagyis erre utalt. Megráztam a fejemet és felszegett állal vonultam le a lépcsőn, tekintete égette a hátamat, de most ez sem érdekelt. Ha ennyi, akkor ennyi, én nem fogok könyörögni azért, hogy szeressen.

Lépteim maguktól életre kelve vezettek egy italbolthoz, ahol egy jó erős vodkát megvéve a partra sétáltam. Az eget egyetlen egy felhő sem csúfította, teljes meztelenségben ölelt körbe minket: a morajló tengert és az aranyosan csillogó homokot. A hold épp, hogy megjelent az égen, apró hajszálnyi vonalat képzett a csillogó, csillag özönben. Vékony, szelíd vonala mégis túlragyogta az összes viaskodó égitestét. Ezüstös leplet borított ránk, mint egy anya, aki védeni akarná kicsinyét a világ rosszai elől, ám engem kihagyott. És éreztem a fájdalmak ostromát a testemen.

Hanyatt dőltem a homokon és nagyokat kortyolgatva csillapítottam égő szenvedésemet. Hallgattam a sirályok utolsó rikácsolását, szimatoltam a tenger sós levegőjét, és néztem a hullámzó habjait, melyek apró szilánkokra törtek a parthoz csapódva.

Senki sem volt itt, egyedül maradtam és pont erre volt szükségem, egy kis nyugalomra. Hátam mögül persze hallottam a szórakozóhelyekről beszivárgó basszusok elnyúló morajait és az autók kegyetlen dudálását, de ennél több mesterséges zaj nem szűrődött ide.

Ujjaimmal a homokba markoltam, erősen szorítottam a csillámló szemeket, melyek fájdalmasan feljajdulva csusszantak ki ujjaim ketrece közül. Mérges voltam mindenre, az univerzumra, hogy ilyen sorsot szánt nekem. Egy szenvedő lányét, aki alig lehet boldog egy szerelem nevű nyavalya miatt. 


Kedves Olvasóim!
Tudom, tudom nagyon hamar hoztam a részt, de már nem bírtam ki. Szerintem, ha minden jól megy, két naponta frissítem majd az új részeket :)
Ismét egy kissé szomorúbb résszel érkeztem, ami reményeim szerint elnyeri majd a tetszéseteket, hát fura belegondolni, hogy nem sokára vége... de még nem gyászolok :D
Na ki szerint mi fog történni a következőkben? 
Puszi Kira!

Köszönöm az összes visszajelzést!