2016. augusztus 17., szerda

42. Fejezet: Ne sírj Drága, még visszatérek!



(Ha amúgy nem szoktad meghallgatni a zenét, kérlek most az egyszer úgy olvasd :))


Fejemet lehajtva vánszorogtam haza akkor, mikor a nap épp, hogy előbukott a horizont alól. Fellestem a házunkra és villámként csapott belém a tudat, miszerint Shawn reggel indul útnak. Reggel.
És most keményen nem reggel van. Berontottam az épületbe, ahol családom a kanapéra roskadva ügyeskedtek valamin. Shawn sehol sem volt.
Ijedten sikkantottam fel, mire a többiek azonnal rám kapták a tekintetüket. Anyám arca duzzadt volt a sok sírástól, megértettem, miattam sírtak, hisz nem tudták merre vagyok.
 - Úristenem Shelly merre voltál? – kapott karjai közé Bella. – Annyira aggódtunk érted – magyarázta el-el csukló hangon.
 - Michelle mit képzelsz te magadról? Hmm? Azt hiszed, hogy csakúgy elmehetsz mindenfelé szó nélkül? – kiáltott rám apa. – Nem is gondolsz bele, hogy mennyire megijedtünk? A te apró kis problémáidat annyira felfújod, ez egy hülye gyerek szerelem, ezért nem kell elszökni és tele inni magadat! Mi lett volna akkor, ha valamit tesznek veled? Hmm? Most miért nem válaszolsz?
 - Edward! – kiáltott apára anyu.
 - Louise csak nem a lányodat véded? Hova tűnt az én meggondolt, összeszedett feleségem? – kiáltott rá és kivonult a házból. Összeroskadva figyeltem távolodó lépteit.
 - Kincsem jól vagy? Halálra rémisztettél – nem tört össze apám kegyetlen szavaira.
 - Shawn?
Anyu elmosolyodott és mögém mutatott. Nem is gondoltam bele, hogy mit teszek egyszerűen rá vetettem magamat és összevissza csókolgattam az arcát. Lehet, sőt biztos, hogy ez csak egy hülye gyerek szerelem, de nekem ebben a percben mindennél valósabbnak és erősebbnek bizonyult. Karjait erősen fonta testem köré és halk, gyengéd hangon suttogta a fülembe azt, hogy szeret.

Kiderült, hogy Shawn nem ment el a repülőjével, mivel túlságosan aggódott miattam. Bűntudatom volt, de egyben örültem is annak, hogy több időt kaptunk, még ha az csak egy fél nappal több. Apu már lerendezte a következő járatot, ami holnap hajnali egykor indul innen Nizzából egészen Kanadáig repülve.
Szüleim szörnyen mérgesek voltak rám, de tudtam, hogy mélyen belül ők is tudták, hogy ez hozzá tartozik a fiatalsághoz. Anya mesélte, hogy ő sokkal nagyobb badarságot is csinált ifjúkorában, szerelme miatt. Láttam rajta, hogy megért, hisz ugyanez volt velük is. Apu vérbeli brit volt, míg anya francia, nem is tudom már, hogy hogyan futottak össze, de számukra is csupán egy nyár állt rendelkezésre. Aztán apa elment.
Ám évekkel később újra összefutottak és azután el sem eresztették egymást, így történt, hogy én és testvéreim angol nevet kaptunk. Első pár évünket Ledds-ben töltöttük, de én abból semmire sem emlékszem, számomra egyetlen egy haza létezetett és az Franciaország volt.
Az egész bagázs összegyűlt és az utolsó csókokat váltották egymással. Bella nem sokára távozik, úgymint Luke, mindketten Párizsban tanulnak. Éreztük, hogy eljött a búcsúzkodás ideje.
Már későre járt, pontosabban éjfél volt. A tegnapi csend ugyanúgy körbeölelt most is. A reptér felé bandukolva, egyre csak növekedett bennem az a tipikus érzés. Lábaim remegtek, gyomrom egymás után nyomta le a bukfenceket, míg mellkasom erősen hullámzott.
A hatalmas épülethez érve azonnal kipattantam. Szükségem volt a friss levegőre, mely lassan megtöltötte a tüdőmet. Minden nyugtató „gyakorlatot” elvégeztem, mégsem segített semmit.
Apa mérgelődve vette ki barátom bőröndjét a kocsiból és a fiú felé hajította. Nem kedvelték egymást, hisz melyik apa kedvelné azt a fiút, aki egyszerre többször is összetöri lányának a szívét?
Dave megpaskolta barátja vállát és előre sétálva kezdtek beszélgetni, ők már megszokták ezt, egyedül én voltam még amatőr a búcsúzkodásban. Molly viszont mellettem állt és egymás után lövellte belém a buzdító dumáit, melyek némileg segítettek a helyzetemen. De a szívemben egyre csak növekvő űrt, semmi sem lett volna képes betölteni. Felpillantottam a csillagokra, melyek mintha megéreznék a hangulatomat, ámulatba keltő táncra perdültek. Szemeim megakadtak egy lehulló csillagon. Sokan azt mondják, hogy a hulló csillag egy elmúló lelket jelképez. Ekkor még lövésem sem volt, hogy ez a csillag kinek a lelkét hordozta magán.
Egy utolsó pillantást vetve az égboltra beléptem a repülőtérre. Így este felé is hatalmas volt a tömeg, alig bírtunk átfurakodni az embereken, akik sírva vagy nevetve búcsúzkodtak szeretteiktől.
Ekkor Shawn megfordult és zokogva borult az ölelésembe. Lefagytam. Shawn sírt. És nem sokkal utána én is követtem őt a zokogásban. Felemelte könnyektől ázott arcát és egy mély csókban részesített. Senki sem szólt egy szót sem, éreztem, hogy ez a csók mindennél másabb volt, különleges. Homlokát az enyémnek döntötte és egy ázott mosollyal ajándékozott meg. 
 - Tudod gondolkoztam – lehelte halkan, hogy csak is én halljam szavait. – És tudod mire jutottam? Arra, hogy a mi kapcsolatunk mindent túl él. Nincs olyan, hogy Shelly és Shawn, csak olyan van, hogy mi – vigyorodott el meglepett képemet látva.
 - Komolyan mondod?
 - Mondtam én már olyat, amit nem gondoltam komolyan? – tűrt el egy tincset az arcom elől. Hevesen bólogattam. – Jó nem úgy értettem, figyelj Shelly ha te is annyira szeretnéd, mint én, akkor semmi sem lehetetlen – zavartan mosolygott.
 - Szerinted mi a válaszom? – nevettem fel boldogan.
 - Honnan tudjam – röhögött fel. A többiek egyre furcsábban méregettek minket. – Na?
 - A válaszom az, hogy szeretlek, ebből szűrd ki a véleményedet – dörgöltem össze az orrainkat. – Menni fog, Shawn – csókoltam meg utoljára, ugyanis már rég mennie kellett volna.
 - Van olyan álmod, miszerint én még egyszer visszarohanok hozzád? Mert megvalósítható – kacsintott, mire az egész arcom lángba borult. – Lebuktál – nevetett fel és végre ajkait az enyémekre tapasztotta.  Hosszasan ragadt az enyémekre.
Minden érzelmünket beletömörítettük ebbe az egyetlen egy csókba. A reményünket, az elkeseredettségünket és az örömünket, mindent, amit abban a pár percben éreztünk.
 - Szeretlek és ezt soha az életben ne feledd oké? – és soha nem is feledtem el ezeket a szavakat.
Akkor még nem sejtettem jelentésük nagyságát. Elbúcsúzott a többiektől és végig simított könnyes arcomon.
 - Ne sírj Drága, még visszatérek!

És elment, ahogyan távolodó alakját figyeltem, testem minden porcikája apró darabra hullott. Szervezetemen már látszottak a nyomai, függővé váltam az érintéseire, a csókjaira, pontosabban rá. Ő volt az én drogom, amit most elkoboztak tőlem. Szavai visszhangzottak bennem: Ne sírj Drága, még visszatérek! 


Kedves Olvasóim!
Hát itt is lennék egy új fejezettel. Gáz ha én is sírok rajta? Mert tényleg könnyezek, miközben ezeket a szavakat írom. Szörnyű belegondolni, hogy egy rész plusz az Epilógus és vége. Aj fáj a szívem :)
De nem akarlak titeket lelombozni, itt is lenne az ígért részecske, a következő két nap múlva érkezik!
Köszönöm a visszajelzéseket, meg minden mást, nagyon jól esik minden egyes szó! 
Puszi Kira!

2 megjegyzés:

  1. Najo, miközben ezt írom, törölgetem a szemem, mert sírva fakadtam rajta! Eddig még nem sok mindenen fakadtam sírva, de ez a rész! Hűha, szóhoz sem jutok!
    Egy részről örülök, hogy hoztál új részt, másrészről pedig nem, mert már csak akkor 2 rész?! Atyaég.
    Ide nem is tudnék még mit írni, csak azt, hogy fantasztikis a blog, nameg te is drága!
    Várom a kövit is :)
    Xo -B

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Úristen mindenkit megsiratok ezzel a résszel? Komolyan még én is bőgtem :D másrészt örülök hogy tetszett a rész!
      Hát igen már csak ilyen kevéske rész maradt hátra, hidd el én is sajnálom hogy vége!
      Nagyon szépen köszönöm a szavaidat!
      Puszi Kira!

      Törlés