(Ha amúgy nem szoktad meghallgatni a zenét, kérlek most az egyszer úgy olvasd :))
Fejemet lehajtva vánszorogtam haza akkor, mikor a
nap épp, hogy előbukott a horizont alól. Fellestem a házunkra és villámként
csapott belém a tudat, miszerint Shawn reggel indul útnak. Reggel.
És most keményen nem reggel van. Berontottam az
épületbe, ahol családom a kanapéra roskadva ügyeskedtek valamin. Shawn sehol
sem volt.
Ijedten sikkantottam fel, mire a többiek azonnal rám
kapták a tekintetüket. Anyám arca duzzadt volt a sok sírástól, megértettem,
miattam sírtak, hisz nem tudták merre vagyok.
- Úristenem
Shelly merre voltál? – kapott karjai közé Bella. – Annyira aggódtunk érted –
magyarázta el-el csukló hangon.
- Michelle
mit képzelsz te magadról? Hmm? Azt hiszed, hogy csakúgy elmehetsz mindenfelé
szó nélkül? – kiáltott rám apa. – Nem is gondolsz bele, hogy mennyire
megijedtünk? A te apró kis problémáidat annyira felfújod, ez egy hülye gyerek
szerelem, ezért nem kell elszökni és tele inni magadat! Mi lett volna akkor, ha
valamit tesznek veled? Hmm? Most miért nem válaszolsz?
- Edward! –
kiáltott apára anyu.
- Louise csak
nem a lányodat véded? Hova tűnt az én meggondolt, összeszedett feleségem? –
kiáltott rá és kivonult a házból. Összeroskadva figyeltem távolodó lépteit.
- Kincsem jól
vagy? Halálra rémisztettél – nem tört össze apám kegyetlen szavaira.
- Shawn?
Anyu elmosolyodott és mögém mutatott. Nem is
gondoltam bele, hogy mit teszek egyszerűen rá vetettem magamat és összevissza
csókolgattam az arcát. Lehet, sőt biztos, hogy ez csak egy hülye gyerek
szerelem, de nekem ebben a percben mindennél valósabbnak és erősebbnek
bizonyult. Karjait erősen fonta testem köré és halk, gyengéd hangon suttogta a
fülembe azt, hogy szeret.
Kiderült, hogy Shawn nem ment el a repülőjével,
mivel túlságosan aggódott miattam. Bűntudatom volt, de egyben örültem is annak,
hogy több időt kaptunk, még ha az csak egy fél nappal több. Apu már lerendezte
a következő járatot, ami holnap hajnali egykor indul innen Nizzából egészen
Kanadáig repülve.
Szüleim szörnyen mérgesek voltak rám, de tudtam,
hogy mélyen belül ők is tudták, hogy ez hozzá tartozik a fiatalsághoz. Anya
mesélte, hogy ő sokkal nagyobb badarságot is csinált ifjúkorában, szerelme
miatt. Láttam rajta, hogy megért, hisz ugyanez volt velük is. Apu vérbeli brit
volt, míg anya francia, nem is tudom már, hogy hogyan futottak össze, de
számukra is csupán egy nyár állt rendelkezésre. Aztán apa elment.
Ám évekkel később újra összefutottak és azután el
sem eresztették egymást, így történt, hogy én és testvéreim angol nevet kaptunk.
Első pár évünket Ledds-ben töltöttük, de én abból semmire sem emlékszem,
számomra egyetlen egy haza létezetett és az Franciaország volt.
Az egész bagázs összegyűlt és az utolsó csókokat
váltották egymással. Bella nem sokára távozik, úgymint Luke, mindketten
Párizsban tanulnak. Éreztük, hogy eljött a búcsúzkodás ideje.
Már későre járt, pontosabban éjfél volt. A tegnapi
csend ugyanúgy körbeölelt most is. A reptér felé bandukolva, egyre csak
növekedett bennem az a tipikus érzés. Lábaim remegtek, gyomrom egymás után
nyomta le a bukfenceket, míg mellkasom erősen hullámzott.
A hatalmas épülethez érve azonnal kipattantam.
Szükségem volt a friss levegőre, mely lassan megtöltötte a tüdőmet. Minden
nyugtató „gyakorlatot” elvégeztem, mégsem segített semmit.
Apa mérgelődve vette ki barátom bőröndjét a kocsiból
és a fiú felé hajította. Nem kedvelték egymást, hisz melyik apa kedvelné azt a
fiút, aki egyszerre többször is összetöri lányának a szívét?
Dave megpaskolta barátja vállát és előre sétálva
kezdtek beszélgetni, ők már megszokták ezt, egyedül én voltam még amatőr a
búcsúzkodásban. Molly viszont mellettem állt és egymás után lövellte belém a
buzdító dumáit, melyek némileg segítettek a helyzetemen. De a szívemben egyre
csak növekvő űrt, semmi sem lett volna képes betölteni. Felpillantottam a csillagokra,
melyek mintha megéreznék a hangulatomat, ámulatba keltő táncra perdültek.
Szemeim megakadtak egy lehulló csillagon. Sokan azt mondják, hogy a hulló
csillag egy elmúló lelket jelképez. Ekkor még lövésem sem volt, hogy ez a
csillag kinek a lelkét hordozta magán.
Egy utolsó pillantást vetve az égboltra beléptem a
repülőtérre. Így este felé is hatalmas volt a tömeg, alig bírtunk átfurakodni
az embereken, akik sírva vagy nevetve búcsúzkodtak szeretteiktől.
Ekkor Shawn megfordult és zokogva borult az
ölelésembe. Lefagytam. Shawn sírt. És nem sokkal utána én is követtem őt a
zokogásban. Felemelte könnyektől ázott arcát és egy mély csókban részesített.
Senki sem szólt egy szót sem, éreztem, hogy ez a csók mindennél másabb volt,
különleges. Homlokát az enyémnek döntötte és egy ázott mosollyal ajándékozott
meg.
- Tudod
gondolkoztam – lehelte halkan, hogy csak is én halljam szavait. – És tudod mire
jutottam? Arra, hogy a mi kapcsolatunk mindent túl él. Nincs olyan, hogy Shelly
és Shawn, csak olyan van, hogy mi – vigyorodott el meglepett képemet látva.
- Komolyan
mondod?
- Mondtam én
már olyat, amit nem gondoltam komolyan? – tűrt el egy tincset az arcom elől.
Hevesen bólogattam. – Jó nem úgy értettem, figyelj Shelly ha te is annyira
szeretnéd, mint én, akkor semmi sem lehetetlen – zavartan mosolygott.
- Szerinted
mi a válaszom? – nevettem fel boldogan.
- Honnan
tudjam – röhögött fel. A többiek egyre furcsábban méregettek minket. – Na?
- A válaszom
az, hogy szeretlek, ebből szűrd ki a véleményedet – dörgöltem össze az
orrainkat. – Menni fog, Shawn – csókoltam meg utoljára, ugyanis már rég mennie
kellett volna.
- Van olyan
álmod, miszerint én még egyszer visszarohanok hozzád? Mert megvalósítható –
kacsintott, mire az egész arcom lángba borult. – Lebuktál – nevetett fel és
végre ajkait az enyémekre tapasztotta.
Hosszasan ragadt az enyémekre.
Minden érzelmünket beletömörítettük ebbe az egyetlen
egy csókba. A reményünket, az elkeseredettségünket és az örömünket, mindent,
amit abban a pár percben éreztünk.
- Szeretlek
és ezt soha az életben ne feledd oké? – és soha nem is feledtem el ezeket a
szavakat.
Akkor még nem sejtettem jelentésük nagyságát.
Elbúcsúzott a többiektől és végig simított könnyes arcomon.
- Ne sírj
Drága, még visszatérek!
És elment, ahogyan távolodó alakját figyeltem,
testem minden porcikája apró darabra hullott. Szervezetemen már látszottak a
nyomai, függővé váltam az érintéseire, a csókjaira, pontosabban rá. Ő volt az
én drogom, amit most elkoboztak tőlem. Szavai visszhangzottak bennem: Ne sírj Drága, még visszatérek!
Kedves Olvasóim!
Hát itt is lennék egy új fejezettel. Gáz ha én is sírok rajta? Mert tényleg könnyezek, miközben ezeket a szavakat írom. Szörnyű belegondolni, hogy egy rész plusz az Epilógus és vége. Aj fáj a szívem :)
De nem akarlak titeket lelombozni, itt is lenne az ígért részecske, a következő két nap múlva érkezik!
Köszönöm a visszajelzéseket, meg minden mást, nagyon jól esik minden egyes szó!
Puszi Kira!
Najo, miközben ezt írom, törölgetem a szemem, mert sírva fakadtam rajta! Eddig még nem sok mindenen fakadtam sírva, de ez a rész! Hűha, szóhoz sem jutok!
VálaszTörlésEgy részről örülök, hogy hoztál új részt, másrészről pedig nem, mert már csak akkor 2 rész?! Atyaég.
Ide nem is tudnék még mit írni, csak azt, hogy fantasztikis a blog, nameg te is drága!
Várom a kövit is :)
Xo -B
Szia!
TörlésÚristen mindenkit megsiratok ezzel a résszel? Komolyan még én is bőgtem :D másrészt örülök hogy tetszett a rész!
Hát igen már csak ilyen kevéske rész maradt hátra, hidd el én is sajnálom hogy vége!
Nagyon szépen köszönöm a szavaidat!
Puszi Kira!