Új történet

Kedves Olvasóim!

Ahogy említettem jelentkezek is az új történetemmel, ami sokban fog különbözni a mostanitól, hisz ez a fantázia különleges bugyraiba vezet majd el. Nem akarok sokat beszélni róla, egyszerűen leírnáma fülszövegét, plusz belinkelem, remélem néhányan ellátogattok majd oda is!
Az Elhagyatottak címet viseli, a moduloknál meg is találhatjátok (További történeteim), de nem húznám tovább a szót...

Chicago, Párizs, Berlin és Moszkva. Mind romokban hever, akárcsak maga az egész világ.

Angyalkok és démonok harca ez, melynek színtere a föld. Az emberek sorra vesztik az életüket, létszámuk csökken, velük együtt az angyaloké is. 

Mit keresnek a földünkön? Mit akarnak tőlünk?

Ez a két kérdés jár a maradék ember fejében. Egyáltalán kik a jók és kik a rosszak? A két csapást alig néhányan élték túl, mi van ha a Földet eléri a 3. csapás is? Kikben bízzanak meg?

Cecily Cox felfedezi azt a világot, amibe csöppent, de koránt sem egyedül. 

Szerelem, háború, árulás.

Linkje: http://elhagyatottakkira.blogspot.hu/

Puszi Kira!

Írói útószó

Kedves Olvasóim!

Hogy is kezdjek neki ennek a bejegyzésnek?  Annyi érzelem tobzódik bennem, hogy képtelen vagyok mindezt szavakba foglalni, de megpróbálkozom a lehetetlennel...

Kezdem az elejénél, rendben? :)

Nem is tudom honnan pattant ki ez a történet, hogy hogyan jött létre a sztori, hogy mi ihlette meg, egyszerűen megnyitottam egy új World mappát, ahova legépeltem az első sorokat. Pár dolog volt számomra kőbe vésve, az pedig a helyszín volt (Nizza), hogy az egész egy szakítással kezdődik, hogy Shawn lesz fiú főszereplő és az, hogy ő meg fog halni egy repülő balesetben részben Shelly hibája miatt. Ennyi fogalmazódott meg bennem először, a többi az írás folyamatában jutott eszembe.

Már akkor tudtam, hogy kegyetlen dolog lesz elpusztítani Shawnt, nem is gondoltam bele, hogy mennyire meg fogom szeretni a karakterét, mert be kell, hogy valljam teljesen a szívemhez nőtt. A történet folyamán sokat rágódtam a végén, egyszer- kétszer fel is ötlött bennem a talány, hogy mégsem kéne elpusztítanom, de végül mindig elvetettem. Ez pont így lesz különleges. Remélem azért ti is megbékéltek egyszer ezzel :)

Másrészt megköszönném a rengeteg kommentet, amit hűen oda-oda biggyesztettetek a részek alá, még mindig nagyon jól esik az összes szó.

A sztori folyamán az írás egyre közelebb került hozzám, már-már fanatikusan szeretek írni. Képtelen vagyok elképzelni egy olyan életet, ahol nem gépelném le a gondolataimat, tehát nem szabadultok meg tőlem egykönnyen :) ám mivel most kezdem a kilencediket, gondolom hogy az sokkal nehezebb lesz mint az eddigi általános, sok időmet fogja felemészteni a tanulás. Írni viszont fogok. Lehet néha késések szakítják majd félbe az új történeteimet, de reményeim szerint lesz időm szavakat firkantani a lapokra.

Gondolom rájöttetek, hogy nem tervezek második évadot, hacsak nem akartok egy Luke-os második évadot olvasni, kétlem hogy rajonganátok az ötletért :DD

Kifogytam a szavakból.

Szeretném még egyszer megköszönni az összes olvasómnak, a követőimnek, azaz mindenkinek, hogy támogatott, mert nélkületek ez a történet sehol sem tartana, nem engem kell becsülni, hanem magatokat, mert ez a ti érdemetek! Remélem ezt tudjátok :) Azért elmondanám, hogy imádlak benneteket!

Utoljára itt:

Puszil Mindenkit Kira!

Ut.: az új sztorimat, majd itt is megjelenítem, ha majd publikálom

Epilógus

Mosolyogva csaptam ki az egyetem ajtaját, szerencsére véget ért a vizsgaidőszak, így egy kisebb pihenőre vonulhatok nyáron. A párizsi szellő belekapott a hajamba és táncra perdített kiszőkült tincseimet. Chloe mosolyogva figyelte bénázásomat. Chloe egy jó barátom, miután elköltöztem Nizzából ő segített átvészelni azt a tipikus költözés utáni depressziót, persze Molly ugyanúgy a legjobb barátom maradt, csak hát ő Angliában parádézik, míg én itt Franciaország közepében.

 - Oh, nézd ki van ott! – sikkantott fel. Chloe az út túloldalára mutatott, ahol Luke állt egy vörös rózsával a kezében. – Látom a lovagod nem felejtett el – bökött oldalba, mire csak egy grimaszt vágtam.

Nevetve futottam oda a szemüveges sráchoz. Karjaiba kapott és egy lágy csókot csent tőlem. Igazán hízelgő.

 - Szervusz Virágszálam – suttogta a fülembe. Szerelmesen néztem fel sötét szemeibe és egy csókért húzódzkodtam, mikor barátnőm felvisított.

 - Legyetek már figyelemmel a szinglikre! – méltatlankodott minket bámulva. – Undorítóan szerelmesek vagytok.

 - Ezt jó hallani – ölelt magához Luke és egy gyors köszönés után elhagytuk vörös barátnőmet, aki franciás eleganciával vont vállat. – Hogy sikerült?

 - Szerintem jól, de most ne erről beszélgessünk – hajtottam fejemet a vállára.

Az életem egyáltalán nem volt könnyű. Shawn elvesztése után teljesen kibuktam. Nem volt kedvem se tanulni, se élni, egyedül az ágyamon feküdtem egy jó könyvel a kezemben. Élveztem az olvasást, ugyanis egy könyvben élni sokkal élvezhetőbb volt, mint ebben a ronda világban. Persze nem hagytak magamba fordulni, legfőképp Dave segített átvészelni a napokat. Mindig mellettem állt, mikor pontosan tudtam, hogy neki ugyanolyan nehéz megküzdenie legjobb barátjának hiányával, mint nekem. De épp ez volt a lényege a dolognak, egymásba kapaszkodva másztunk ki a mély gödörből, amit magunk köré ástunk. Az idő mellettünk állt, minden nap elteltével egyre jobban feltudtam dolgozni a történteket, már nem sírtam rágondolván, és most pedig egyenesen mosolygok, mikor eszembe jutnak lehetetlen barna szemei, melyekben aranyfoltok villantak meg a napfényben. Vagy kedves csókjai. Minden nap gondolok rá, nem telik el egy nap se, úgy hogy egyszer ne jutnának eszembe azok a szép nyári napok, melyeket egymás karjaiban töltöttünk.

Négy év telt el azóta. Felnőttem, már nem az a kis 16 éves csajszi vagyok, aki voltam. Elengedtem őt és új életet kezdtem Luke-kal. Ő betartotta a szavát, azt mondta várni fog rám és igen várt is rám eleget, de mikor egy téli napon a kávézóban ücsörögve megcsókolt úgy éreztem, hogy igen, erre van szükségem, egy szerető fiúra, akinek odaadhatom repedezett szívemet, hogy gyógyítsa be. És Luke-nál jobb embert nem is találhattam volna. Szeretem őt és ő is engem már két éve alkotunk egy párt és soha nem bántam meg a döntésemet, mert végre boldog lehetek mellette, még úgy is, hogy sötét emlékeket őrzök magamnak. És ő elfogadja ezt, elfogadja, hogy szívem egy része mindig egy másik fiúé marad, nem fakad ki, hogy néha esténkét az Ő nevét suttogom, sőt inkább magához vonva megmutatja, hogy ő itt van velem és, hogy ne aggódjak nem hagy itt.

Feltekintettem kócos fürtjeire és nevetve fúrtam fejemet a vállába.

 - Miért nevezel mindig Virágszálnak? – ötlött fel bennem egy kérdés. Halványan elmosolyodott és maga elé állítva eltűrt egy szőke tincset az arcomból.

 - Mert olyan vagy mint egy virágszál, nem mind olyanok vagyunk: sérülékenyek és mulandók, és akárhányszor rád nézek egy sérült virágszálat látok, akit nekem kell megvédenem.

 - Akkor te vagy a nap én pedig egy virág?

 - Ahogy mondod, Virágszál – csókolt meg.

Kedves Olvasóim!

Könnyező szemekkel írom most le ezeket a sorokat. Remélem mindenkinek világossá vált, hogy Shawn TÉNYLEG meghalt :( el sem hiszem, hogy eme szavak mellett egy újabb sztorimnak zárom le a kapuit, de ezt ne most, lesz elég időm az írói utószóban kifejeznem a hálámat és az egyéb dolgokat :)

Köszönöm szépen a hosszú és kedves szavakat, melyeket az előző rész alá bigyesztetetek, lehet nagy kérés, de mindenki aki elolvassa ezt a bejegyzést írna egy beszámolót magáról a történetről vagy az epilógusról? Mindenki véleményére kíváncsi vagyok :)

Az Írói Útószavat holnap töltöm fel!
Puszi Kira!

43. Fejezet: Szerelmesen, őrülten, boldogan

Shawn Mendes - Mercy

Mindannyian csendben léptünk be a most üresen kongó házba. Persze útközben ledobtuk Mollyt és Luke-ot. Az ágyamba esve mélyen magamba szívtam párnájának kegyetlen illatát. Nem sírtam, egyszerűen az a hiányérzet mardosott, amit maga után hagyott.

Gondolom, már nagyban repülnek, és ki tudja, talán már el is hagyták az országot. Már a fellegek közt repkedve várja, hogy újra egy pillantást vethessen a szüleire, testvéreire és a barátaira. Elkeseredetten néztem a tündöklő égre, amin messze-messze egy repülő villogott vörös sugarakat kibocsátva magából. Az ablakot kitártam és a párkányra ülve szemléltem a tájat, a csendes utcákat, ahol csak néha nyávogott fel egy kóbor macska. A tenger hangját innen is tökéletesen hallottam, élesen rajzolódott ki habjainak ostroma.

Szemeim hirtelen ólomsúlyúvá váltak és elragadott az álom.

Reggel persze már az ágyamban ébredtem lehetetlen pózba tekeredve. Nyögdécselve kúsztam le az emeletről, ahol szüleim – hétvége révén – a konyhában settenkedtek. Apa szégyenkezve kért bocsánatot anyától, amit azonnal el is fogadott. Furcsa, de mintha az évek során felhalmozódott haragját, most engedte volna ki anyán.

Forrt köztük a levegő és boldogan lestem lopott csókjaikat és gyengéd szavaikat, melyeket egymásnak címeztek. Aranyosak voltak. Mindig is egy ilyen erős szerelemre vágytam és szerintem a sors meg is áldott eggyel. A TV halkan zúgott a nappaliban, olyan háttérzajként működött. Bella anya mellett sertepertélt, míg Dave a kanapén elhelyezkedve szörfözött a csatornák között. Mivel semmi kedvem sem volt a konyhában segédkezni, így elhelyezkedtem Dave mellett, aki egy gyors puszival köszöntött.

 - Hogy vagy?

 - Köszi jól – nevettem fel és a vállára hajtottam a fejemet. Anyu kiszólt, hogy hangosítsuk már fel a TV-ét, ugyanis nem hall semmit.

Az egész túlságosan idillinek hatott. Kivettem bátyám kezéből a távirányítót és a híreknél lecövekelve hangosítottam fel a készüléket. Már kezdtem volna hangos beszédbe, mikor a bemondó nő fájdalmasan felsóhajtott.

Szőke haját megigazította és a mellette megjelenő képre pillantott. Lágy hangján szólalt meg.

 - Kedves nézőink egy szörnyű hírt kell bejelentenem – anya és apa is lefagyva figyelték a kiírt szöveget, a nő folytatta. – A Torontóba tartó repülő az Atlanti-óceán felett egy erősebb turbulenciába keveredett. A propellerek meghibásodtak, a pilóták minden tudásukat bevetették, ám ez kevés volt. A hatalmas szelek és a szélsőséges időjárás az utasok kárára ment. A repülőgép mélyen az óceánba veszett. A katasztrófa egyetlen túlélővel sem járt, a gép darabjai lassan kúsznak fel a vízfelszínére, így nagyjából betudtuk azonosítani a katasztrófa helyét. Kedves nézőink, kiknek a hozzátartozói ezen a repülőn utaztak kérem, menjenek a repterekre és kérjék el az utasok névsorát. Most kérem, tartsunk egy, egyperces néma csendet a hallottak tiszteletére. – a nő lehajtott fejjel hullajtott el egy könnyet.

A szüleim és én is megrökönyödve bámultuk a képernyőt, ahol a hatalmas óceánon megjelenő fehér kis darabkákat mutatták. Míg alul az információkat adták le, mint például azt, hogy hánykor szállt fel a gép és, hogy honnan.

Ahogyan az időpont megjelent a szemeim előtt, minden széthasadt körülöttem. A világ elcsöndesült és egy szürke lepel alá bújva szemléltem tovább a képernyőt, ahol a képkockák egyre csak váltogatták egymást. Nem szólaltam meg, messziről hallottam Bella ordítását és Dave csapkodását, de én mégsem mozdultam meg.

Egyetlen egy könny sem túrt utat magának, nem kellett erőlködnöm az elrejtésükben, ugyanis nem folytak. Legszívesebben elmerültem volna gondolataim világába, ám a remény még most is pislákolt bennem. Bármi történhetett, lehet elvesztette az útlevelét, vagy kirabolták, így nem tudott felszállni a gépre. Agyam gyártotta a különféle a forgatókönyveket a bensőm viszont kegyetlenül visított, az az apró darabka tudta, hogy ez lehetetlen és, hogy Shawn azon gépen utazott. Ezen semmi sem változtathat.

 - A reptérre kell mennünk! – ordítottam fel, nem érdekelt, hogy egy nyamvadt kinyúlt póló van rajtam, se az, hogy egy mackós nadrág, szemeim előtt egyetlen mondat lebegett. „Nem volt rajta a gépen.” Dave rám emelte könnyektől homályos tekintetét és visszahuppant a kanapé karfájára. Nem szólalt meg csak felnyújtotta a telefonját, ahol egy rövid üzenet érkezett egy ismeretlen számtól.

Sosem felejtelek el David :) - S.

Tenyeremből kiesett a készülék és reszketve futottam fel az enyémért, Bella visítva rugdalózott az ő telefonján is egy rövid üzenet virított.

 - Nem, nem, nem, nem! – kiáltottam mikor felvettem az éjjeliszekrényemről a készüléket, aminek a kijelzőjén egy kék pötty villogott.

Ut.: Szeretlek!

Nem volt rajta semmi, egyetlen egy jelző sem, hogy ki írta, ám tudtam, hogy ez az apró kis levél tőle jött. Akkor mikor már az egész repülő tudta, hogy le fognak zuhanni. Remegve dobtam a földre, sikítottam. Anya felrohant és karjaiba kapott.

 - El akarok menni a reptérre – ziháltam hevesen. Anya nem szólt csak vezetett.

A reptérre érve utunk egyenesen az információs pulthoz vezetett, már tobzódtak a hozzátartozók az apró asztalka körül. Valakik zokogva verték az üveget, míg mások hisztérikusan nevetgélve vonaglottak a padlón. Ahogy odaértünk a nő könnyes szemekkel lesett ránk.

Nem mondott semmit odanyújtotta nekünk az utasok névsorát és egy halk mosoly mellett újra helyet foglalt az üveg mögött.

Szemeimmel faltam a sorokat, mikor megláttam azt a két szót, melyet most az egyszer nem szerettem volna látni. Felnevettem és kirontottam az épületből.

Szívem némán zúzódott apró szemcsékre, melyek az erősen fújó szél hátára pattanva menekültek el mellőlem. És a szél, a világ minden egyes részére szórt belőlük, ahogyan a hideg betonon ültem már nem akartam semmit, csak azt, hogy folyjanak azok a hülye könnyek és mossák ki belőlem a fájdalmat. Végszóra egy apró csepp hullott a térdeimre. Bámultam azt a csillogó kis cseppet, amin a fény lassan csillant meg, magában hordozta a világ összes fényét, belőlem hullt ki a boldogságommal együtt.

Szemeim előtt láttam a fiú szép mosolyát, ahogyan engem próbált megnevettetni, hallottam fülemben csengeni kedves nevetését, mellyel mindig jobb kedvre derített. Éreztem az arcomon gyengéd érintését és ajkamra nyomódó ajakinak lágy szellőjét. És elmosolyodtam. Könnyesen, összetörve a betonon ücsörögve elmosolyodtam.

Eszembe jutottak a hülyeségeink azt, amiket együtt tettünk, a veszekedéseink és egész nyarunk lejátszódott a szemeim előtt, a lopott részeg csókok, a fájó szavak, és a boldog nevetések.

Tudtam, hogy halálának oka az én hibám, hisz ha akkor este nem veszünk össze, most ő boldogan ölelné meg a családját. Hisz egy gyilkos vagyok nem?

Mosolyom lehervadt. Vádam súlya a vállaimat nyomta, éreztem a lelkemre nehezedő láncokat. Hát tényleg egy gyilkos lennék, akit le kell láncolni a pokolba? Én vagy a szerelmünk ölt?

Térdeimre hajtottam a fejemet és hagytam, hogy utolsó hozzám intézett szavai bennem csengjenek. Ne sírj Drága, még visszatérek.

 - De Shawn mikor térsz vissza? Mikor fogsz újra belém szeretni és én mikor fogok újra beléd veszni? Mikor lesz az a majd? Én szeretlek…

Hallgattam, ahogy a lágy szellő elviszi a szavaimat és talán elhordják neki azt, amit mondtam. Talán meghallja majd, hogy nem fogom elfeledni őt soha. Mert most, hogy elment elvitte szívem egy hatalmas darabját, melynek űrje sosem fog begyógyulni, ez a seb fog rá emlékeztetni, ám a fájdalom emlékké fog válni, amikre visszagondolván mosolyogni fogok. Shawn emlékére nem sírni, hanem nevetni fogok, mert ezt teszi az idő, gyógyít. És én most a betegévé váltam és várom, hogy kiírja nekem az orvosságát…

Talán valahogy így telt az én tizenhatos nyaram; szerelmesen, őrülten és boldogan. 

Kedves Olvasóim!

Nem bírtam várni azzal, hogy kitegyem a részt, viszont a holnapi napom elég sűrű is lesz, tehát e két ok miatt sietettem az utolsó fejezet kitételét (lesz egy nap múlva még egy Epilógus is :))

Nem tudom, hogy ki mire számított, és hogy mit szóltok ehhez. Meg akartok ölni? Mérgesek vagytok? Mert én is magamra :) további infókat majd az írói utószóban írom le! Ha tetszett a rész, kérlek írj!

Puszi Kira!

Ut.: megdöglöttem Shawn legújabb számától, ti hogy vagytok vele? Linkeltem :)

42. Fejezet: Ne sírj Drága, még visszatérek!

Shawn Mendes - Act Like You Love Me

(Ha amúgy nem szoktad meghallgatni a zenét, kérlek most az egyszer úgy olvasd :))

Fejemet lehajtva vánszorogtam haza akkor, mikor a nap épp, hogy előbukott a horizont alól. Fellestem a házunkra és villámként csapott belém a tudat, miszerint Shawn reggel indul útnak. Reggel.

És most keményen nem reggel van. Berontottam az épületbe, ahol családom a kanapéra roskadva ügyeskedtek valamin. Shawn sehol sem volt.

Ijedten sikkantottam fel, mire a többiek azonnal rám kapták a tekintetüket. Anyám arca duzzadt volt a sok sírástól, megértettem, miattam sírtak, hisz nem tudták merre vagyok.

 - Úristenem Shelly merre voltál? – kapott karjai közé Bella. – Annyira aggódtunk érted – magyarázta el-el csukló hangon.

 - Michelle mit képzelsz te magadról? Hmm? Azt hiszed, hogy csakúgy elmehetsz mindenfelé szó nélkül? – kiáltott rám apa. – Nem is gondolsz bele, hogy mennyire megijedtünk? A te apró kis problémáidat annyira felfújod, ez egy hülye gyerek szerelem, ezért nem kell elszökni és tele inni magadat! Mi lett volna akkor, ha valamit tesznek veled? Hmm? Most miért nem válaszolsz?

 - Edward! – kiáltott apára anyu.

 - Louise csak nem a lányodat véded? Hova tűnt az én meggondolt, összeszedett feleségem? – kiáltott rá és kivonult a házból. Összeroskadva figyeltem távolodó lépteit.

 - Kincsem jól vagy? Halálra rémisztettél – nem tört össze apám kegyetlen szavaira.

 - Shawn?

Anyu elmosolyodott és mögém mutatott. Nem is gondoltam bele, hogy mit teszek egyszerűen rá vetettem magamat és összevissza csókolgattam az arcát. Lehet, sőt biztos, hogy ez csak egy hülye gyerek szerelem, de nekem ebben a percben mindennél valósabbnak és erősebbnek bizonyult. Karjait erősen fonta testem köré és halk, gyengéd hangon suttogta a fülembe azt, hogy szeret.

Kiderült, hogy Shawn nem ment el a repülőjével, mivel túlságosan aggódott miattam. Bűntudatom volt, de egyben örültem is annak, hogy több időt kaptunk, még ha az csak egy fél nappal több. Apu már lerendezte a következő járatot, ami holnap hajnali egykor indul innen Nizzából egészen Kanadáig repülve.

Szüleim szörnyen mérgesek voltak rám, de tudtam, hogy mélyen belül ők is tudták, hogy ez hozzá tartozik a fiatalsághoz. Anya mesélte, hogy ő sokkal nagyobb badarságot is csinált ifjúkorában, szerelme miatt. Láttam rajta, hogy megért, hisz ugyanez volt velük is. Apu vérbeli brit volt, míg anya francia, nem is tudom már, hogy hogyan futottak össze, de számukra is csupán egy nyár állt rendelkezésre. Aztán apa elment.

Ám évekkel később újra összefutottak és azután el sem eresztették egymást, így történt, hogy én és testvéreim angol nevet kaptunk. Első pár évünket Ledds-ben töltöttük, de én abból semmire sem emlékszem, számomra egyetlen egy haza létezetett és az Franciaország volt.

Az egész bagázs összegyűlt és az utolsó csókokat váltották egymással. Bella nem sokára távozik, úgymint Luke, mindketten Párizsban tanulnak. Éreztük, hogy eljött a búcsúzkodás ideje.

Már későre járt, pontosabban éjfél volt. A tegnapi csend ugyanúgy körbeölelt most is. A reptér felé bandukolva, egyre csak növekedett bennem az a tipikus érzés. Lábaim remegtek, gyomrom egymás után nyomta le a bukfenceket, míg mellkasom erősen hullámzott.

A hatalmas épülethez érve azonnal kipattantam. Szükségem volt a friss levegőre, mely lassan megtöltötte a tüdőmet. Minden nyugtató „gyakorlatot” elvégeztem, mégsem segített semmit.

Apa mérgelődve vette ki barátom bőröndjét a kocsiból és a fiú felé hajította. Nem kedvelték egymást, hisz melyik apa kedvelné azt a fiút, aki egyszerre többször is összetöri lányának a szívét?

Dave megpaskolta barátja vállát és előre sétálva kezdtek beszélgetni, ők már megszokták ezt, egyedül én voltam még amatőr a búcsúzkodásban. Molly viszont mellettem állt és egymás után lövellte belém a buzdító dumáit, melyek némileg segítettek a helyzetemen. De a szívemben egyre csak növekvő űrt, semmi sem lett volna képes betölteni. Felpillantottam a csillagokra, melyek mintha megéreznék a hangulatomat, ámulatba keltő táncra perdültek. Szemeim megakadtak egy lehulló csillagon. Sokan azt mondják, hogy a hulló csillag egy elmúló lelket jelképez. Ekkor még lövésem sem volt, hogy ez a csillag kinek a lelkét hordozta magán.

Egy utolsó pillantást vetve az égboltra beléptem a repülőtérre. Így este felé is hatalmas volt a tömeg, alig bírtunk átfurakodni az embereken, akik sírva vagy nevetve búcsúzkodtak szeretteiktől.

Ekkor Shawn megfordult és zokogva borult az ölelésembe. Lefagytam. Shawn sírt. És nem sokkal utána én is követtem őt a zokogásban. Felemelte könnyektől ázott arcát és egy mély csókban részesített. Senki sem szólt egy szót sem, éreztem, hogy ez a csók mindennél másabb volt, különleges. Homlokát az enyémnek döntötte és egy ázott mosollyal ajándékozott meg. 

 - Tudod gondolkoztam – lehelte halkan, hogy csak is én halljam szavait. – És tudod mire jutottam? Arra, hogy a mi kapcsolatunk mindent túl él. Nincs olyan, hogy Shelly és Shawn, csak olyan van, hogy mi – vigyorodott el meglepett képemet látva.

 - Komolyan mondod?

 - Mondtam én már olyat, amit nem gondoltam komolyan? – tűrt el egy tincset az arcom elől. Hevesen bólogattam. – Jó nem úgy értettem, figyelj Shelly ha te is annyira szeretnéd, mint én, akkor semmi sem lehetetlen – zavartan mosolygott.

 - Szerinted mi a válaszom? – nevettem fel boldogan.

 - Honnan tudjam – röhögött fel. A többiek egyre furcsábban méregettek minket. – Na?

 - A válaszom az, hogy szeretlek, ebből szűrd ki a véleményedet – dörgöltem össze az orrainkat. – Menni fog, Shawn – csókoltam meg utoljára, ugyanis már rég mennie kellett volna.

 - Van olyan álmod, miszerint én még egyszer visszarohanok hozzád? Mert megvalósítható – kacsintott, mire az egész arcom lángba borult. – Lebuktál – nevetett fel és végre ajkait az enyémekre tapasztotta.  Hosszasan ragadt az enyémekre.

Minden érzelmünket beletömörítettük ebbe az egyetlen egy csókba. A reményünket, az elkeseredettségünket és az örömünket, mindent, amit abban a pár percben éreztünk.

 - Szeretlek és ezt soha az életben ne feledd oké? – és soha nem is feledtem el ezeket a szavakat.

Akkor még nem sejtettem jelentésük nagyságát. Elbúcsúzott a többiektől és végig simított könnyes arcomon.

 - Ne sírj Drága, még visszatérek!

És elment, ahogyan távolodó alakját figyeltem, testem minden porcikája apró darabra hullott. Szervezetemen már látszottak a nyomai, függővé váltam az érintéseire, a csókjaira, pontosabban rá. Ő volt az én drogom, amit most elkoboztak tőlem. Szavai visszhangzottak bennem: Ne sírj Drága, még visszatérek! 

Kedves Olvasóim!

Hát itt is lennék egy új fejezettel. Gáz ha én is sírok rajta? Mert tényleg könnyezek, miközben ezeket a szavakat írom. Szörnyű belegondolni, hogy egy rész plusz az Epilógus és vége. Aj fáj a szívem :)

De nem akarlak titeket lelombozni, itt is lenne az ígért részecske, a következő két nap múlva érkezik!

Köszönöm a visszajelzéseket, meg minden mást, nagyon jól esik minden egyes szó! 

Puszi Kira!

41. Fejezet: Szenvedések hullámai

Halsey - Ghost

Amikor feleszméltem az ámulatomból, miszerint holnap augusztus 30.-a, könnyeimmel küszködve meredtem arra fránya naptárra, amely már megpecsételte a kedvemet, így este felé. Ledőltem az ágyamra és le sem tudtam venni az erősen besatírozott dátumról a szemeimet. Hogy nem vettem észre egész nap, hogy már 29.-e van?

Barátom a fürdőben ügyeskedett, mikor kijött, hosszúkás tincsei vizesen lógtak az arcába, már nyár eleje óta nem látta a fodrászt, de nekem tökéletes volt, megnyúlt hajával is, melyek engedetlenül kóvályogtak el helyükről. Haját törülgetve nézett rám összevont szemöldökkel. Felsőtestét nem takarta semmi, így tökéletes rálátásom jutott kockás hasára és izmos vállára. Szálkás vonalai szemgyönyörködtetőek voltak, akár napokig ellehetett volna bámulni őt, mert talán maga volt a tökéletesség.

 - Minden rendben?

Elkalandozott gondolataim visszatértek a valóságba. Kelletlenül mutattam a naptárra, szemei elkerekedtek és hitetlenül felnevetett. Mintha ez a helyzet olyan mókás lenne. Lehuppant mellém és karjait vállam köré fonva, teljesen magára húzott. Fejemet vállára hajtottam és hagytam, hogy egy neveletlen könnycsepp utat törjön magának és lefolyjon arcom mezejéről. 

 - Most mi lesz? – szipogtam teljesen testéhez simulva.

 - Hát… elkezdek pakolni és te segítesz nekem – cirógatta meg az arcomat, majd előhúzta az ágya alatt rejtegetett bőröndjét.

Arcán vegyes érzelmek csüngtek. Láttam rajta, hogy fáj neki az, hogy itt kell hagynia, de míg egyik szeme sírt a másik nevetett. Örül, hogy elmegy, hisz újra láthatja a szüleit és testvéreit. Bele se merek gondolni, hogy mennyire hiányozhat neki Ashley és Tom, nem beszélve a barátairól, akiket kénytelen volt elhagyni erre a nyárra. Bűntudatom volt, mert örülnöm kéne annak, hogy örül. De most semmi sem deríthetett volna jobb kedvre, csak az, hogy itt marad… velem.

Erőltetett mosolyt firkantottam az arcomra és kitártam a szekrényét. Kissé rendezetlenül, de egy fiúhoz képest elég tisztán tartotta ruháit. Először a fölöslegesnek bizonyult házi pólóit hajtogattam össze, tekintetem megakadt egy fehér adidas pólón, amit azonnal markomba tudtam.

 - Ezt megtarthatom? – szippantottam bele a pólóba, mely erősen árasztotta magából a jellegzetes Shawn illatot.

 - Látom jó szagolgatni az izzadt, büdös pólóimat – dobott meg még eggyel, mely ugyanolyan kellemes illatú volt. – Undorító vagy – nevetett fel rajtam, mikor az is az orromhoz illesztve mélyen beleszippantottam azoknak a szagát.

 - Nem is! – vágtam vissza és egy kis székre pakolgattam elkobozott kincseimet.

 - Azért hagyj nekem is valamit, mert kell otthonra – nézett az egyre csak növekvő kupacra. Röhögve kaptam „kincseim” felé és megráztam a fejemet. Ezek már az enyémek.

El is felejtettem, hogy miért pakolunk, nevetgélve rakosgattam egymás után a nadrágokat és az ingeket a bőröndbe. Pár tárgyat is vett magának, gondolom ajándéknak. Szemeim viszont elkerekedtek, mikor egy bekeretezett kép nézett vissza rám az éjjeliszekrényéről. Én voltam rajta és ő, még kiskorunkban, mellette pedig egy mostani kép, ahogy egymást öleljük. Bella készítette ezt a remekművet. Két kart éreztem meg a derekamon és egy forró leheletet a nyakamon.

 - Emlékek.

Ennyit mondott. Nem kellett több azonnal értelmeztem a szavait, melyek tőrdöfésként hatoltak át a szívemen. Enyhe utalás arra, hogy csak ez maradok számára, egy kósza emlék nem több.

Mérgesen verekedtem ki magamat karjai szorítása közül és kivágtattam a szobájából, lépteinek zaját hallottam magam mögül, míg végül a lépcső közepén el tudott magának kapni. Szüleimnek már rég haza kellet volna érniük, de valamilyen ok folytán eltűntek erre a napra és nagy szerencsémre testvéreim is eltávoztak valamerre. Egyedül voltunk itthon.

 - Most meg mi bajod van? – húzta föl szemöldökét.

 - Mi van velem? Ez komoly? Shawn épen most vágtad a fejemhez, hogy vége! – szörnyülködtem.

 - Igen hát vége, nem? Mit tehetnék? Csak nem maradhatunk együtt előbb utóbb, úgyis félrelép valamelyikünk – kiáltotta kétségbe esve. – Fölösleges tovább húzni, szép volt addig, amíg tartott, Shelly. Én nem bírnék ki egy távkapcsolatot – hajtotta le a fejét.

Igen szerintem mindenki gondolhatja, hogy mennyire fájt ez a mondata. Tudtam magamban, hogy én csak arra vártam, hogy kiejtse a száján azt a mondatot, hogy „a mi kapcsolatunk mindent túlél”, persze buta álmok már megint. Én gondolkodás nélkül mentem volna bele egy távkapcsolatba, hiszen pontosan tudtam, hogy mennyire szeretem őt. De úgy tűnik Shawn nem volt biztos a saját érzéseiben.

Megütközve néztem az alakját és könnyeimet elnyelve nevettem fel.

 - Akkor ennyi lennék, egy nyári kaland?

 - És szerinted én mi vagyok a szemedben, ugyanaz – motyogta keserűen.

 - Ha ezt hiszed, nagyon tévedsz, én szeretlek és ha rajtam múlna a holdra is utánad mennék, de gondolom a szavaim nem hatnak meg. Értem Shawn, nem kell magyarázkodnod, te elmész, és új életet kezdesz én pedig itt maradok és én is teszek valamit az enyémmel. A különbség az, hogy a te életed csillog-villog, míg az enyém a saját romjaiban hever.

Szavaim imaként zengték körbe a házat, szemeit felemelte könnyesek voltak. Hirtelen bűntudatom támadt, éreztem, hogy túl sok mindent vágtam a fejéhez, de ő is megszégyenített engem. Egy mocskos rongynak nevezett – vagyis erre utalt. Megráztam a fejemet és felszegett állal vonultam le a lépcsőn, tekintete égette a hátamat, de most ez sem érdekelt. Ha ennyi, akkor ennyi, én nem fogok könyörögni azért, hogy szeressen.

Lépteim maguktól életre kelve vezettek egy italbolthoz, ahol egy jó erős vodkát megvéve a partra sétáltam. Az eget egyetlen egy felhő sem csúfította, teljes meztelenségben ölelt körbe minket: a morajló tengert és az aranyosan csillogó homokot. A hold épp, hogy megjelent az égen, apró hajszálnyi vonalat képzett a csillogó, csillag özönben. Vékony, szelíd vonala mégis túlragyogta az összes viaskodó égitestét. Ezüstös leplet borított ránk, mint egy anya, aki védeni akarná kicsinyét a világ rosszai elől, ám engem kihagyott. És éreztem a fájdalmak ostromát a testemen.

Hanyatt dőltem a homokon és nagyokat kortyolgatva csillapítottam égő szenvedésemet. Hallgattam a sirályok utolsó rikácsolását, szimatoltam a tenger sós levegőjét, és néztem a hullámzó habjait, melyek apró szilánkokra törtek a parthoz csapódva.

Senki sem volt itt, egyedül maradtam és pont erre volt szükségem, egy kis nyugalomra. Hátam mögül persze hallottam a szórakozóhelyekről beszivárgó basszusok elnyúló morajait és az autók kegyetlen dudálását, de ennél több mesterséges zaj nem szűrődött ide.

Ujjaimmal a homokba markoltam, erősen szorítottam a csillámló szemeket, melyek fájdalmasan feljajdulva csusszantak ki ujjaim ketrece közül. Mérges voltam mindenre, az univerzumra, hogy ilyen sorsot szánt nekem. Egy szenvedő lányét, aki alig lehet boldog egy szerelem nevű nyavalya miatt. 


Kedves Olvasóim!
Tudom, tudom nagyon hamar hoztam a részt, de már nem bírtam ki. Szerintem, ha minden jól megy, két naponta frissítem majd az új részeket :)
Ismét egy kissé szomorúbb résszel érkeztem, ami reményeim szerint elnyeri majd a tetszéseteket, hát fura belegondolni, hogy nem sokára vége... de még nem gyászolok :D
Na ki szerint mi fog történni a következőkben? 
Puszi Kira!

Köszönöm az összes visszajelzést!

40. Fejezet: Jövő

MajorLazer - Cold Water (feat. Justin Bieber & MØ) 

Kedvetlenül ácsorogtam mellette és arra vártam, hogy megszólaljon, hisz ő akart annyira beszélgetni. Hosszúkás ujjait a hajába vezette, majd végre rám emelte jellegzetes kék szemeit.

 - Figyelj, én sajnálok mindent – vont vállat hanyagul, de láttam rajta, hogy igazából kiveti az ideg. -, tudom, hogy elszúrtam és nem is akarom azt, hogy újra járjunk, hisz nem hiába szakítottam veled – megforgattam a szemeimet, de szájam sarkában kunkorodó mosolyom kegyetlenül elárult. Ezt látva felbátorodott és vállamat meglökve lesett rám. – A barátod akarok lenni, egy jó barátod.

Mélyet lélegezve tettem tenyeremet a vállára és egy apró puszit nyomtam selymes bőrére. Nem mondtam semmit, hisz nem is bírtam volna egyetlen egy szót sem kiejteni a számon, így csak bevonultam a házba egy értetlen fiút magam mögött hagyva.

Shawn összehúzott szemöldökkel pásztázott, de egy legyintéssel elintéztem faggató kérdéseit. Feltrappoltam és az ágyamra vetettem magamat, telefonomat előhalásztam és azonnal tárcsáztam Mollyt.

 - Mi van? – hördült fel barátnőm rekedtes hanggal, gondolom felébresztettem. – Még csak hajnali tíz óra van – mormogta, mire belőlem kitört egy kis kuncogásféleség, de azonnal rájöttem, hogy én most egy hatalmas dilemma előtt állok, így nem valami helyén való nevetni. – Valami baj van? – ébredett ki azonnal és egy hatalmas puffanás mellett, gondolom földet ért.

 - Jacques.

 - Már megint mit tett az a fiú? – nyögött fel és magam előtt láttam, ahogy nyűgösen a hajába túr. – Várj, kitalálom, elment hozzátok és a bocsánatodért esedezett, te pedig újra beleszerettél?

 - Dehogy! Egyszerűen eljött és valami olyasmiről beszélt, hogy a barátom akar lenni…

 - Azaz meg akar fektetni, világos, mint a nap – kotyogott közbe, mire én csak felnevettem.

 - Nem ez sem igaz. De szerinted megbocsájtsak neki? Megérdemli egyáltalán? Molly, te mit tennél?

 - Tudod ilyenkor utálom, hogy én vagyok a legjobb barátod… egy perc és ott vagyok – sóhajtotta, mire én csak elvigyorodtam. – Ne merj vigyorogni!

Igen kétség sem fér hozzá, hogy ismerjük egymást. Betartva szavát pár perc múlva bevánszorgott az ajtónkon mögötte, pedig egy szemüveges fiú trappolt. Luke borzos tincseit meglátva azonnal a nyakába vetettem magamat. Kezeit óvatosan csúsztatta a derekamra és próbált lazának tűnni, de feszes testtartása elárulta őt, még mindig nem lépett túl rajtam.

 - Hát te? – kuncogtam fel elrendezve kócos tincseit.

 - Jöttem segíteni – húzta ki magát megigazítva tincseit. – Amúgy nem – röhögött fel. -, egyébként is errefelé tartottam, aztán megláttam Mollyt, így gondoltam jöhetnénk együtt, amúgy valami baj van? – simította tenyerét az arcomra. A várt hatás sajnos nem maradt el, elpirultam.

 - Nincs.

Bólintva adta tudtomra, hogy nem kell magyarázkodnom megértette, hogy nem tartozik rá.

Kétségbeesésem egy perc alatt távozott belőlem és a szőke fiúról szőtt beszélgetésünk egészen más irányba fordult. Mindenféle apróságról beszélgetünk, úgy viselkedtünk, mint két legjobb barát, de igazából azok is voltunk. 

Ahogy telt az idő, kimásztunk a szobámból és Nizza nyüzsgő utcáira perdülve folytattuk beszélgetésünket. Elmondtam neki az aggodalmaimat Shawnnal kapcsolatban, ő pedig a sajátjait és egymás szavába vágva ajánlottunk egymásnak jobbnál jobb ötleteket. Egy fagyizóban helyet foglalva szemeimmel a tömeget lestem, ami most még többnek látszott, mint nyár elején. Ezer ember szaladgált fényképezőgéppel a kezükben, vagy éppen babakocsival. A gyerekek nevetése már megszokott zajként csendült fel a füleimben.

Titkon én is erre vágytam. Egy szerető családra, amelyben én vagyok az anya és Shawn pedig az apa. Ezer álmom szólt már arról, hogy egy kislánynak adok életet, aki egy pecsét lesz, szerelmünk pecsétje. Tudom, hülye álmok ezek, de erre gondolván mindig mosoly ült ki az arcomra. Viszont azt is tudtam, hogy nekünk csak ennyi jutott, egy hülye nyár, semmi több. Sehogy sem tudnánk fenntartani a kapcsolatot, tudom, hogy sokan bíznak a távkapcsolatban, de ott van remény, egy közös jövőben, de nálunk ilyen nincs. Ő kanadai, ott akar élni én pedig egy francia vagyok – az nem érdekes, hogy egyikünk sem tisztán – de az a lényeg, hogy egészen más országot tartunk otthonunknak, amiket sajnos egy jó nagy óceán választ el egymástól.

Persze bízni akarok, hogy menni fog nekünk, de kitudja, mikor bukkan fel egy kedves és gyönyörű lány, aki elcsavarja a fejét? Hisz nem leszek ott, hogy elűzzem a lányokat és még csak a vágyait sem tudom kielégíteni, és tudni illik egy „éhes” férfi elég meggondolatlan. Saját érzéseimben biztos vagyok, de az övéi mindig kérdésesek lesznek. És ő az elején tisztán elmondta, hogy ez csak egy nyári kaland. Egy értéktelen kaland. Vagyis nekem ez jött le a mondandójából.

Molly a kávéját szürcsölgetve meredt el és gondolom neki is valami ilyesmik járhattak a fejében, de a különbség az volt, hogy az ő kapcsolatuk Dave-vel szilárd alapokon állt. Ő is és Dave is itt marad, nem választja el őket semmi, nincs egy fránya óceán kettejük között, akkor ugorhatnak át egymáshoz, amikor csak akarnak. És irigylem ezért, irigylem a tökéletes kapcsolata miatt és azért, hogy nem kell a jövőn agyalnia, velem ellentétben.

Gondolataim nem fogadták el a tényt, és ezer forgatókönyvet írtak a jövőről. Valami olyasmiről, hogy Shawn miattam itt marad, vagy visszajön hozzám, de lassanként rá kellett jönnöm, hogy az életében nem én vagyok az egyetlen szeretett lény. Tény és való, hogy a szerelme vagyok, de attól még van egy szerető családja és egy halom jó barátja, akik alig várják azt, hogy hazaérjen és egy jó nagy bulit csapassanak annak megünneplésére. És, amíg ők buliznak, én magamba roskadva fogok az ágyamon sírdogálni…

Oké Shelly elég! Állítottam le elkalandozó gondolatszálaimat, ne haladjunk ennyire előre, elég ha azt a pár napot, amit még együtt töltünk megtervezem a többi a jövő zenéje.

Felhörpintettem a maradék kávémat és barátnőmre lestem, aki mozdulatlanul meredt maga elé. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki ennyire eltud merülni a gondolataiban. Mindig ilyen voltam, gondolkodó. Túl sokat agyaltam, mert úgy éreztem egy képzelt világban jobb élni, mint ebben, és talán igazam volt akkoriban. Egy rózsaszín felhőktől tarkított élet sokkal jobb, mint ez az akadályokkal tömött világ, de ebben legalább van egy kis izgalom, mert a fájdalmak színesítik meg a napjainkat. 

Kedves Olvasóim!

Meg is hoztam a legújabb fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszésetek, kissé merengősre sikeredett :) Mint mindig most is köszönöm a sok kommentet, rohadtul jól esnek a szavaitok! Ti vagytok a legjobbak :D!

Na de most egy rossz hírrel is szolgálnék - bár kinek mi - a történet, szerintem rájöhettetek, hogy a végéhez közeledik. Igen már csak 3 plusz az Epilógus van hátra :) sietek a folytatással, hogy csak tudok! Hagyjatok nyomokat magatok után!

Puszi Kira!

Ut.: csak én döglöttem meg a kép láttán? :D