2016. április 9., szombat

20. Fejezet: Szavak


Egy idétlen kakas kukorékolására ébredtem. Szemeim kipattantak és Mollyt magammal sodorva estem a hideg padlóra, ahol felsikkantva ugrottam vissza az ágyra. Barátnőm sokkal lassabban kászálódott fel a földről és egy hatalmas párnát hajított az arcomba. Szerintem megérdemeltem.
Kilesve az ablakon azonnal eltudtam helyezni az időt, ugyanis a nap csak éppen kezdett megjelenni a házak fölött. Fáradtan estem ki a szobánkból bent hagyva visszaszunnyadó barátnőmet. Letrappoltam a lépcsőn, ahol az emberek nyüzsgő zaját azonnal meghallottam. Érdeklődve lestem a zaj irányába. Sophie a konyhában ügyeskedett, míg a ház mellett egy kisebb kávézó nyitotta meg kapuit. Gondolom Molly családjáé az üzlet, azonnal kiszúrtam az egyik unokatesóját, név szerint Bastient.
Bastien magas termetéből egy cseppet sem veszített, úgy tornyosult az emberek fölé, mint régen. Göndör fekete haját rövidre nyírva hagyta. Gyöngyöző homlokáról az izzadságcseppeket kötényével itatta fel, miközben láthatóan szemével a mellette ügyeskedő lányt leste. Onnan ismertem Bastient, hogy régen mindig meglátogatta Mollyt, tehát velem is muszáj volt megismerkednie.
 - Jó reggelt édesem! – fütyörészett Sophie. – Sokan jöttek megnézni az elhaladó menetet – nézett fel az égre, melyen most egyetlen egy felhő sem volt. – Jót tesz az üzletnek. De menj, egyél valamit, szörnyen sovány vagy – hessegetett el az ajtó mellől.
A konyha asztalon egy szelet meggyes pite és egy pohár kávé várt rám. Nem sokára társaságom akadt, ugyanis barátom vánszorgott le a lépcsőről. Borostája aranyosan meredezett az arcán, nem nagyon szerette, ha megnő, mikor szerintem helyesebb volt tőle.
 - Reggelt’ – nyomot egy puszit a számra.
 - Neked is, hogy aludtál?
 - Soha többé nem alszom Dave-vel, horkol – rázta meg a fejét hitetlenkedve és helyet foglalt mellettem. Arcát a tenyereibe temette és úgy tűnt lassan kezd visszaaludni, mikor Bastien mosolyogva elkiáltotta magát. Shawn erre persze azonnal felkapta a fejét és a felém lépkedő fiút kezdte mustrálni azzal a tipikus „el a kezekkel” tekintetével. Bastien ezzel nem foglalkozva kapott a kezei közé és jó szorosan megölelt.
 - Hát te?
 - Jöttünk megnézni az idei menetet – nevettem fel, kibontakoztam a karjai közül és éppen mutattam volna be Shawnt, mikor félbeszakított.
 - Jacques itt van? Rég találkoztam vele.
Persze nem tudhatott arról, hogy szakítottunk, de a szőke fiú neve hallatán a gyomrom ugyanúgy görcsbe rándult. Nem akartam ezt érezni, hisz itt volt nekem Shawn, akit tényleg szerettem, de egy hosszú kapcsolatot nem lehet csakúgy elfelejteni, véleményem szerint. Shawn megforgatta a szemeit és feltrappolt a lépcsőn engem itt hagyva. Egy kicsit beszélgettem még Bastiennel, de most sokkal jobban lefoglalt az, hogy kiderítsem mi is a baja Shawnnak.
Utána mentem és nem kellett túl sokáig keresnem, ugyanis a szobájában vette át ruháit. Egy fehérpólót és egy szaggatott fekete nadrágot kapott magára, engem észre se véve trappolt ki a szobából.
 - Shawn – kaptam kezei után. Megfordult és unott tekintettel meredt rám, nem kicsit esett rosszul ez a gesztus. – Valami baj van? – léptem közelebb, de ő azonnal hátrált, mintha undorodna tőlem.
 - Elég sok – horkantott fel és kitépte a kezeit az enyémek közül.
 - Például? Shawn hozzád beszélek – emeltem fel a hangomat.
 - Például az, hogy le sem szarsz. Ja és bocsi, de annyira látszik rajtad, hogy nem vagy túl Jacques-on, de most komolyan egy vak is meglátja. Most csak szórakozol velem vagy mi? Mert nekem erre nincs időm – túrt bele a hajába. Szavaiból csöpögött a flegmaság és a gúny. Megrökönyödve figyeltem a fortyogó fiút és viszketett a tenyerem egy jó nagy pofán ütésre, de próbáltam türtőztetni magamat, bár elég nehéz volt.
 - Igen, tudod nem olyan könnyű elfelejteni egy két éves kapcsolatot…
 - Na, hát akkor menj szépen vissza hozzá, ha már olyan nehéz elfelejteni azokat a kék szemeket – förmedt rám. - Amúgy sem kellesz nekem – csúszott ki a száján, mire bennem eltört valami. Elkerekedett szemekkel meredtem rá és éreztem, hogy tudta, hogy ezzel a mondatával most túl messzire ment. Felkapta a fejét, de az én arcomon már könnyek hada csordogált végig. Elfordítottam a fejemet és felrohantam. – Shelly…
 - Hagyj békén! – kiáltottam rá, mikor Dave kómás fejjel lépett ki a szobából. Mikor megpillantotta könnyes szemeimet és a mögöttem loholó fiút, gondolom leesett neki minden, mert már sokkal éberebben szorította ökölbe az ujjait.
 - Kérlek, Shelly – kapott a csuklóm után, de fivérem megakadályozta. – Én nem gondoltam komolyan – sóhajtotta.
 - Mi történt? – tudakolta Dave.
 - Semmi! – vágtuk rá egyszerre, de nem lehetett ennyivel lerázni rólam.
 - Megbántott? Megcsalt? Michelle mondd el most!
 - Semmi, Dave – hangom viszont nem ezt sugallta, testvérem megindult barátom, vagy nem is tudom ex-barátom felé és nem szépen szólva üldözte el őt.
Ilyenkor elveszik a legjobb barát cím és helyette marad egy védelmező báty, aki mindenkiből kiveri a szuszt, ha valami történik a lány testvéreivel. Gondolom, ha Bellával történne valami, Luke-ot sem kímélné meg az öklétől. Mielőtt valamit tett volna karon ragadtam és elráncigáltam fáradtnak tűnő Shawntól.
Nem akartam senkivel sem egy szobában lenni, tehát beszaladtam a sajátomba és az ágyamra dőlve kezdtem halk zokogásba. Most komolyan gondolta azt, hogy nem is kellek neki vagy csak a düh beszélt belőle? Tudom milyen az, ha valaki dühös és tudom, hogy ilyenkor nem vigyázz arra, hogy mit mond az ember, de az is előfordulhat, hogy épp ilyenkor mondja ki azt, amit őszintén gondol. De ha nem szeretne, akkor miért mondta volna azt, hogy szeret? A parton olyan jól éreztem magamat mellette, mintha repültem volna. Hisz azt mondta mindenemet szereti, talán csak etetett?
Nem tudtam semmit, de ekkor mögülem megjelent Molly. El is felejtettem, hogy egy szobában aludtunk. Hatalmas szemeivel engem vizslatott és értetlenül nézett az ajtóra, ahonnan veszekedések zajai törtek be a szobánkba. Dave és Bella is kiabált valakivel, az egyetlen ép eszű ember, aki kint tartózkodott az Luke volt. Nem értettünk sokat a kiabálásból, de biztos voltam abba, hogy Shawnt oktatják ki.
 - Történt valami? – bújt mellém Molly és karjaiba vonta reszkető testemet. Szemeimből azok az önfejű könnyek, újra eleredtek és eláztatták barátnőm fehér pólóját. – Shh, mi a baj?
 - A-azt mondta, h-hogy nem ke-lek neki – szipogtam. – Sze-szerinted nem sze-szeret?
 - Ne beszélj butaságokat, az egyetlen baj vele az, hogy egy hangyára is féltékeny. A düh beszélt belőle, mert gondolom Jacques-kal jött.
 - Ho-honan tudtad?
 - Ismerlek és valamennyire őt is – adott egy puszit az arcomra. – Azért nem vagyok olyan okos, hallottalak titeket.
Felnevettem és jó szorosan viszonoztam az ölelését. Molly számomra egy támasz volt, bármikor szükségem volt rá, ő mellettem állt. És talán fordítva is így volt. Nem éreztem magamat olyan jó barátnak, de eddig sosem panaszkodott, míg nekem szükségem volt arra, hogy kitálaljam az érzéseimet, ő inkább magában emésztgette azokat és csak végső esetben sírta ki nekem a gondjait. Mások voltunk, de egymást pont kiegészítettük, ezért is voltunk tökéletes páros.
Áldom azt a napot, mikor szüleim úgy döntöttek, hogy elköltözünk. Akkor persze éppen az ellenkezőjét hittem, de most kissé más szemmel nézve, jól döntöttek. A felnőttek és a gyerekek látásmódja más és, a maga módján mindkettejüknek igaza van. Lehet a gyerek tudja, hogy a szüleinek van igaza, de attól még fél a változástól, velem is ez volt mikor anyu bejelentette, hogy elmegyünk onnan. Féltem az új jövőmtől, de szerintem ez nagyjából mindenkivel így van, hisz ki ne félne egy új közösségtől, attól, hogy elhagyja a szülővárosát és a barátait?
 - Jobban vagy? – kérdezte mosolyogva. A hangok is elhaltak kintről.
 - Aha, köszi – feküdtem vissza. – Mikor indulunk?
 - Mindjárt jövök, megkérdezem a többiektől – futott ki a szobámból.
Senki sem zargatott egy ideig, aztán viszont kopogásra lettem figyelmes. Nem szóltam semmit csak megfordultam az ágyamban és az ablakon át beszűrődő napfényt kezdtem pásztázni. A porszemcsék érdekes táncát figyelve észre sem vettem, hogy besüpped mellettem az ágy. Forró tenyerét megéreztem a lábamon, el kellett volna húzódnom, mégsem tettem. Meg akartam neki bocsátani, még ha nem is ez volt a jó döntés.
 - Shelly… - suttogta alig hallhatóan. A kinti lárma elmosta szavait. – Én… én annyira sajnálom – kapta el ujjait a bőrömtől. Mintha félne megérinteni. Mellém feküdt és derekamat magához szorítva a nyakamba csókolt. Megborzongtam és egy apró mosoly kúszott az ajkaimra. 



Sziasztok Kedves Olvasóim!
Meg is jött a 20. rész! Wow teljesen olyan érzésem van, mintha csak most kezdtem volna a történetet :)
Oh igen köszönöm a sok pipát és a komit, nagyon jól esett, remélem megajándékoztok még párral ennek a résznek az aljára is! 
Puszi Kira!

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nekem nagyon tetszik a történet. Nem szoktam komit írni mert nem nagyon tudnék mit írni mindig minden egyes részhez külön. De a történet jól meg van írva, nekem nagyon tetszik. Ha mégis szeretnéd hogy esetleg életjelet adjak magamról, és minden rész alá odabiggyesszek egy "Nagyon jó rész volt, várom a kövit!" üzenetet, szìvesen megteszem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon aranyos vagy, persze nem várom el hogy írjatok, ha ti is úgy érzitek akkor szivesen elovasom a soraitokat, melyek igazából engem is jobb kedvre derítenek! Köszi hogy írtál!! :)
      Örülök hogy tetszik a történet!!
      Puszil Kira!

      Törlés
  2. Szia!
    Nekem nagyon tetszik a történet. Nem szoktam komit írni mert nem nagyon tudnék mit írni mindig minden egyes részhez külön. De a történet jól meg van írva, nekem nagyon tetszik. Ha mégis szeretnéd hogy esetleg életjelet adjak magamról, és minden rész alá odabiggyesszek egy "Nagyon jó rész volt, várom a kövit!" üzenetet, szìvesen megteszem.

    VálaszTörlés