2016. március 29., kedd

18. Fejezet: Hátulütő



Megráztam a fejemet, de nem szóltam. Képtelen lettem volna arra, hogy egyetlen egy hangot is kieresszek az ajkaim közül. Gondolataim kavarogtak bennem és folyamatosan azon rágódtam, hogy hogyan állíthatnám meg az időt, mely kegyetlenül rohant az ősz felé. Már egy hónap eltelt a nyárból, és már csak kétszer ennyi maradt nekünk, bíztam abba, hogy valamilyen ok folytán majd itt marad, de tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit.
Megráztam a fejemet és mélyen szippantottam magamba az illatát. Arcomat bőrének melegéhez érintettem és egy gyengéd csókot pecsételtem a nyakára.
Komótosan ballagtunk a többiek felé, akik már az kisbusz felé vették az irányt. Hangoskodásuk felverte az összes erre lakó kutyát, ezáltal a gazdáiknak sem maradt nyugodt éjszakájuk. Előre szaladva Mollyra vetettem magamat, aki sikítva dobott le a földre, sajnos magammal ragadtam őt is, így együtt zuhantunk a betonra. Feljajdulva rúgtam le magamról, de nevetésemet nem lehetett volna elkobozni tőlem. A hasamat fogva röhögtem, de testvérem csak egy szúrós pillantással jutalmazott.
 - Óvatosan – korholt le Dave és barátnőjéhez - vagyis nem tudom, hogy éppen mi van köztük -, rohant. Bella a karját nyújtva segített fel.
 - Össze akarod törni magadat vagy mi? – kérdezte ajkain bujkáló mosollyal.
 - Valahogy úgy – dünnyögtem leporolva a fenekemet.
A furgonhoz érve bepréseltük magunkat a kocsiba és próbáltunk valahogyan elhelyezkedni, végül is én és Shawn hátra, Molly és Dave a vezető ülésen, míg Luke és Bella középen terpeszkedett el. Mindenki szuszogva merült az álmai világába, egyedül én ültem arcomat az ablaknak támasztva.
Egyszerűen nem jött álom a szemeimre. Szörnyen fáradt voltam, de nem tudtam elaludni, agyam túl sok mindenen járt. Összes gondom a nyár vége volt. Tudom, hogy csak július van még, de amilyen gyorsan elreppent a június olyan gyorsan elszáll majd a július is. Még sosem éreztem ilyet, el akartam felejteni, de nem mászott ki a gondolataim közül, szépen elhelyezkedett az agyam egyik kis zugában és mély álomba szenderült. Lehetetlen volt kiűzni onnan.
Sóhajtva másztam ki a kocsiból és a parthoz indultam, ami szerencsére nem volt túl messze a parkolótól.
Már közeledett a reggel, így a horizont alól lassan megjelent egy kissé világosabb árnyalatú kék szín is. A csillagok elvesztve erejüket hódoltak a nap lomhán előbújó sugarainak. Hatalmas narancsos színben pompázó golyó fokozatosan jelent meg a tengerrengeteg mögött. Hosszú fénycsóváit kieresztette és beszínezte a kéken virító tengert, a nap körül úszkáló fellegek magukba szívták színeit és a rózsaszín és lila színben tündököltek. Fodrozódó vízfelszínen néha-néha egy buborék jelezte, hogy élnek halak a hatalmas tengerben. Lehanyatlottam a homokba és hátravetve a fejemet hagytam, hogy bőrömet égessék a sugarak és végre elragadott az álom.

Bőröm égésére ébredtem, a nap már rég az égbolt tetején helyezkedett el. Szemeimet bántotta a hirtelen jött fényáradat, de próbáltam kezeimmel kiküszöbölni a bajt. Sóhajtva tápászkodtam fel, csontjaim hatalmasakat roppanva figyelmeztettek, hogy soha többé ne aludjak a homokban, szerintem ezt megfogadom. Nyakam szörnyen elzsibbadt nem is beszélve a lábaimról, melyeket fájdalmas volt megmozdítani. Hatalmasat nyögve töröltem le a fenekemet, mikor egy test csapódott nekem. Sikítva hanyatlottam a földre, miközben nyakam egy hatalmas roppanással adta fel a szolgálatot.
 - Shelly? – fordította maga felé az arcomat Molly.
 - Ja – nyögtem ki lelökve magamról barátnőmet, aki egy hatalmas puffanás mellett ért földet. A homok felszállt körülötte és pont a szemembe reppentek az apró szemcsék. – Óvatosabban, kérlek… - sóhajtottam, miközben az apró kövecskéket távolítottam el a szememből, sajnos sikertelenül.
 - Annyira aggódtunk érted! Mégis hova tűntél, úgy az éjszaka közepén?
 - Shelly? – lépett elő Dave. Barna szemei ijedten csillogtak a napfényben, egészen zöldes árnyalatot húztak magukra. – Mégis mit képzelsz te magadról? – kérdezte felvonva a szemöldökét. Lassan az egész csapat körém gyűlt, tekintetük égette bőrömet.
 - Nem bírtam elaludni. Gondoltam kijövök ide és lám el is fogott az álom…
 - Mi lett volna akkor, ha valaki megerőszakol álmodban? Vagy elrabolnak! – vágott belém Bella és karba font kézzel várta, hogy mit szólok ehhez. Fejemet lehajtottam és egy mély sóhaj mellett bocsánatot kértem tőlük. – Magadnak teszel rosszat, húgi – ölelt magához. – Ilyet ne csinálj soha többé – suttogta a fülembe, mire csak észrevétlenül bólintottam.

A kocsiban ültünk és már rég elhagytuk Cannes gyönyörű utcáit. Az országúton suhanva haladtunk el a szőlőtőkék mellett. Arcomat az üvegnek nyomtam és kiittam az utolsó korty vizemet is, mikor Molly mellém huppant a leghátsó ülésre.
 - Mi ez a depresszió?
Tekintetemet felé kaptam és akaratlanul is elvigyorodtam legjobb barátnőm láttán. Régen beszéltünk már úgy igazán csajosan négyszemközt, így a hely tökéletes volt egy kis traccs partinak.
 - Luke! – kiáltottam, előre nyomva a testemet. Szemeimet támadásba vették a napsugarak, kezeimet pilláim elé kaptam, ám így már nem volt kapaszkodó eszközöm, tehát a padlón végeztem. – Luke! – böktem meg a vállát óvatosan.
 - Mi van? – kérdezte hátra sem nézve.
 - Figyelj…
 - Mondjad! – röhögött fel. Egy grimaszt vágva folytattam.
 - Álljunk meg!
 - Miért?
 - Aj, ha csöndben maradnál, talán el is tudnám mondani! – förmedtem rá a hajamba túrva. A többiek vihogva figyeltek minket. – Basszus állj már meg!
 - Shelly, mondd meg, hogy miért és megígérem, megállok – biztosított szemét még mindig az úttesten tartva.
 - Fúj, ha bepisilsz ne rám! – visított fel Bella.
 - Bells, ha visítasz, akkor sétálva teszed meg a maradék utat – szólt rá kimérten a barátja.
 - Állj már meg! – keltem ki magamból és kocsi hirtelen egy kisebb erdő árnyékában megállt. – Ne végre! Gyere Molly, beszélgetnünk kell – intettem a természet felé. Barátnőm értetlenül nézett, de az ajtót elmozdítva egy könnyed mozdulattal már kint is termett. – Majd jövünk, ti is menjetek… sétálni – vontam vállat és kipattantam Molly mellé.
 - Ki mondta, hogy elmehetsz? – ordított ki Dave. – Nem mész te sehová, itt rossz emberek is lehetnek.
 - Ja, igen te – fűztem hozzá szórakozottan és figyeltem, ahogyan bukdácsolva arccal a földre esik.
A többiek lassan másztak ki a kisbuszból és kezdtek neki egy kisebb tornának, miközben mi Mollyval egy erdő mélyébe kezdtünk barangolni anélkül, hogy szóltunk volna valakinek. A fák lombjai nem zárták el az összes fényt, így az ösvényt, amin mentünk megvilágította a hevesen sütkérező sárga fény. Szemeinket nem tudtuk lehámozni a gyönyörű természetről, mesébe illő látvány volt, ahogyan a hosszú derékig érő fűben néhány vadvirág megcsillan, miközben a fák törzse ebben a rengetegben süllyedt el. Persze a mi utacskánk ki volt taposva, így nem kellett bozontvágó kés a haladáshoz.
 - Rég beszéltünk már – szólalt meg egy kis bevezető csönd után. Némán bólintottam. – Ezek a hülye fiúk elveszik az időnket egymástól – nevetett fel és elém lépve szorosan a karjaiba vont. – De figyelj, ugyanúgy szeretlek meg minden, jó?
 - Én is szeretlek, Molly… na, de mesélj most akkor összeszűrted a levet a saját bátyámmal? Sosem néztem volna ki belőled – csettintettem a nyelvemmel „megvető” hangsúllyal.
 - Igazából nem tudom – torpant meg. – Nem érzem azt, hogy halálosan beleszeretnék, csupán egy olyan kis kaland.
 - Kaland? Dave neked csak egy rohadt kaland? – álltam meg és szúrósan kezdtem vizslatni őt.
 - Nem tudom, Shelly. Nem szeretem, nem érzek semmit! Egyszerűen jó volt vele pár szex, de több nincs köztünk, persze ez csak szerintem. Shelly, én voltam már szerelmes, tudom milyen és az, ami a bátyád és köztem van az minden csak az nem. Nem tudom, hogy ő mit vagy, hogy érez, de szerintem ez egyikünknél sem több egy kis kalandnál – fejezte be mondandóját.
Szívem egy percre összezsugorodott, majd még egy kicsit. Minden eddigi boldogságom szerte foszlott és testvérem kárát saját testemen éreztem. Láttam, tudtam, hogy Dave mennyire oda van Mollyért. Láttam a szemében azt, amit láthatok Belláéban, amikor Luke-ra néz vagy fordítva, vagy az enyémbe, amikor Shawnra nézek. Szerelmet, büszkeséget és reményt láttam fivérem szemeiben, Mollyéban egyiket sem.
Hirtelen megrezdült mögöttünk az avar és félig meddig ágakkal díszített Dave kúszott elő, egy nagyobb tölgy takarásából. Szemei szikrákat szórtak a barátnőmre és előbbiek egyvelegét már nem láttam szemében. Ajkait gúnyos mosolyra húzta és beletúrva a hajába ennyit mondott.

 - Ribancok miatt nem akarok szerelmes lenni. 



Kedves Olvasóim!
Tadamm! Gondolom megleplek titeket a szünet alkalmából még egy résszel, lehet ezen a héten szombaton kissé késni fog, de a lényeg, hogy most itt vagyok és hoztam egy újabb fejezetet!
Nekem, sajnos holnap már iskola, így ezt egy ilyen tavaszi szünet lezáró résznek is lehet nevezni, remélem tetszik majd nektek a rész és megajándékoztok pár szóval és pipával! Ne féljetek írni, mindenki véleményére kíváncsi vagyok és még egyszer mondom nem harapok :D!
Puszi Mindenkit Kira!!

3 megjegyzés: