„Hányinger keringetett, amikor beléptem a tágas iskolába. Ötödikes vagyok, és új helyen kezdem a felsős éveimet. Elköltöztünk ide Nizzába, persze örültem, de egyben rohadtul nem. El kellet hagynom a barátaimat és a régi életemet, hogy egy új „jobb” életet kezdjek itt.
A világ egyik leggyönyörűbb városa,
de számomra mégis most egy kis büdös putri, ahova elrángattak. Sokan bámultak,
gondolom nézték az „új gyereket”. Kihúztam magamat, a 116-os teremhez érve
viszont tartásom összerogyott. Gyomrom liftezett és egy igen irritáló érzés
kerülgetett. Egy mély levegő mellet léptem be a terembe, ahol minden szempár
rám terelődött. Kíváncsian fürkésztek. Arcom már pipacs vörösen tündökölt. Síri
csönd honolt és csak a zavarodott légvételemet lehetett hallani. Szörnyű… ez
már egy összeszokott csapat, mit keresek én itt? Nyögdécseltem magamba.
- Nem ülsz le? – kiáltotta egy fiú, mire az
egész osztály, mint egy csorda felröhögött. Rajtam. Rosszul éreztem magamat,
kirekesztettnek. Szemeimet csípni kezdték a könnyek, és sírva rohantam ki a
teremből.
Abban a pillanatban, utáltam a
szüleimet nem az egész világot, a sorsot! Igen mindent. A WC-ben ülve sírtam.
Elráncigáltak egy ilyen hülye helyre, ahol már most utál mindenki. Nem volt
kedvem kijönni innen, és szembe nézni velük. Szégyelltem magamat. Kirohanni
sírva? Nem kicsit égő. Az ajtó kicsapódott és egy fekete bőrű csaj nézett rám.
- Szia! – ült mellém a piszkos földre.
- Szia – szipogtam. Nem néztem a szemébe, csak
a poros földet pásztáztam, de éreztem, hogy az ő tekintete engem vizslat. Ő az
egyik osztálytársam, láttam bent a teremben. – Ha azért jöttél, hogy kinevess…
tessék rajta – pillantottam rá, megtörten. Mosolyogva nevetett fel és magához
húzta a testemet. Szörnyen jól esett az ölelése.
- Nem, nem azért jöttem – állt fel és a kezét
nyújtotta felém. – Hanem ismerkedni - porolta le a ruháját. – Molly vagyok!
Molly Hudson a második nevemet utálom, de azért elmondom Klaire – fecsegett és
egy mázsa súlyt húzott le a vállaimról. – Te Michelle vagy, nem?
- De – motyogtam halkan.
- Figyi, Jake nem úgy gondolta – ölelt
magához. – Hé, leszünk barátok? – nyújtotta felém a kezét.
- Igen – mosolyogtam rá kedvesen.”
Zötykölődésre
ébredtem. Álmom még mindig kísértett. Emlékszem minden pillanatára. Arra, hogy
mennyire féltem az első naptól, arra, hogy Molly milyen kedves volt velem az
első pillanattól kezdve. A kisbuszban, ami a mienk volt, már mindenki aludt,
kivéve ugye a sofőrt. A busz tíz személyes volt a vezető és az anyós üléssel
beleszámítva.
A
vezető ülésen Dave ült mellette Shawn. A következő sorban Luke mellette Isa,
mellettük egy újabb kettes sorban Bella egyedül. Mögöttük pedig én és Molly.
- Itt is vagyunk! – sóhajtott fel Dave. Végig
aludtam az egész utat. Ez általában így szokott történni. – Ébren vagy? –
kérdezte tőlem, hátra pillantva.
- Ja, most keltem fel – néztem ki az ablakon.
A város gyönyörű volt. Végül egy bevásárló központ előtt állt meg bátyám. –
Vásárolunk? – kérdeztem egy ásítást elfojtva.
- Aha – lépett ki, én meg követve néztem szét.
– Mit nézel ennyire? – röhögött fel Dave.
- Nem tudom rég voltunk itt – sóhajtottam.
Elkaptam a kezét és belekarolva léptünk be a hatalmas épületben. Minden
értelmes dolgot bepakoltunk a szatyrokba és már mentünk is ki boltból. – Hogy
tudnak ezek még most is aludni? – néztem a bent terpeszkedő bagázsra.
Dave csak felröhögött és bekapcsolta a motort. Nem sokára megérkeztünk a gyönyörű házunkhoz. Kilépve a büdös kocsiból csináltam pár gyakorlatot, mert teljesen elernyedtek a végtagjaim.
Dave csak felröhögött és bekapcsolta a motort. Nem sokára megérkeztünk a gyönyörű házunkhoz. Kilépve a büdös kocsiból csináltam pár gyakorlatot, mert teljesen elernyedtek a végtagjaim.
Egy
csodaszép sárga, néhol téglával kirakott ház. A pázsit tökéletesen le volt
vágva, amit nem nagyon értettem, de csak legyintettem egyet. Kulcsokkal
bajlódtam egy kicsit, de belépve elállt a lélegzetem. A hall bézs színben
pompázott, ebből pedig azonnal rálátást kaptam a nappalira, amiből egy ebédlő
nyílt. A nappaliban egy hatalmas kanapé hevert, vele szemben egy tévével. Az
ebédlő is tökéletesen volt, megcsinálva. Az egész épületben a barna-bézs
árnyalat uralkodott. A konyha hatalmas volt, a polcok és a szekrények, barna
színűek voltak.
Feltépve
a szobám ajtaját elállt a lélegzetem. A falak fahéj árnyalatában úsztak. Az ágy
mellet egy polc és egy éjjeli szekrény feküdt. Az ággyal szemben egy tévé volt.
Oldalt pedig az egész falat egy hatalmas ruhásszekrény takarta. Jobbra egy
ablak nyílt, és csodálatos kilátást kaptam a tengerre. Sikítva ugráltam egy
helyben és nem bírtam felfogni az egészet. Anya és apa felújította a házat, hát sokkal szebb lett.
- Baszd meg, ez kurva szép – hallottam meg
Luke hangját. – Ez lenne nálatok a nyaraló? – röhögött jóízűen, míg kiment a
balkonra.
- Ez nem ér, neked van erkélyed – kukkantottam
be a szobába. Hasonlított az enyémhez, csak nagyobb volt.
- Így jártál – vetődött az ágyra.
- Szent szar! – nyögött fel Isa és Shawn
belépve a házunkba. – Milyen gazdagok vagytok, basszus – csodálkozott Isa.
Barna haja egy copfba volt kötve, míg testét egy trikó és egy sort fedte.
- Én sem ilyenre emlékeztem – elmélkedtem
lenézve rájuk az emeletről.
- Én sem – jött ki csodálkozva Bella a
konyhából. – Jobb, mint volt.
- Mindjárt kiderül, hogy ez nem is a ti
házatok – röhögött fel Luke kilépve a szobájából.
- Én is ezen elmélkedtem – nézett szét Dave.
- Én már hallom a szirénákat – ugratott Shawn.
– Ezt megszívta Rose – lépkedett fel a lépcsőn sután rám nézve. Mellettem
elhaladva megérintette a kezemet, amitől az egész testemen egy áramütés szerű
érzés haladt végig.
- Fel áll a hajad – röhögött Molly lentről
felbámulva rám. Csak egy grimaszt küldtem felé. A cuccainkat behoztuk és
azonnal mindenki kisajátított egy szabad szobát. Furcsa, hogy még ezen kívül
maradt egy szoba, ami anyuéké volt. – Tetszik nekem ez a ház – dugta be a fejét
barátnőm. – Nagy és szép – lépett mellém, ezzel segítve munkámat.
- Nekem is – mosolyogtam rá. - Ki költözött be
a mellettem lévő szobába?
- Shawn és Luke, körül vesznek a pasik…
használd ki – suttogta kuncogva.
- Perverz – löktem meg a testét, mire csak
hatalmasat kacagva esett a földre.
A
nap további részét, mindenki vagy pakolással, vagy alvással töltötte. Én sem
tettem másként, egyik könyvemet előhalászva feküdtem az ágyamra. Hagytam, hogy
minden gondolat mely eddig az agyamba kavargott egyszerűen kiürüljön. Nem volt
kedvem agyalni semmin, de sajnos ezen még a könyvem sem segített. Folyamatosan
azon járt az eszem, hogy Jacques éppen hány lánnyal hancúrozik, míg én itt
fekszem az ágyamon az ujjaimat tördelve. Nem akartam belegondolni, hogy mit
csinál, de lelki szemeim előtt mégis ott lebegett egy kép, miszerint éppen
kielégít egy lányt.
Morgolódva
fordultam a másik oldalamra és csak bámultam ki az ablakon. Imádtam ezt tenni,
az olvasás mellet ez volt az a dolog, ami elszállítja az összes vészjósló
gondolatomat, és csak megnyugtat. Bámultam a lenyugvó napot, ahogyan az utolsó
vörös sugarait is elnyeli a sötétség. Az égen apró pontok jelentek meg
fokozatosan és nemsokára a fénylő sárga napot az ezüstös fényű hold váltotta
fel. Lágy esésű fénycsóvái az egész várost egy hajszálvékony lepedő alá
bújtatta.
Tökéletes
rálátást kaptam a tengerre, a homokos partra, ahol még lézengett pár ember,
bevetve magukat a meleg fehér hullámok közé. Én is vágytam erre, hogy kötöttség
nélkül éljek, szórakozzak, de ennek ellenére mégis meg vagyok kötözve. Eddig
Jacques tartott fogva, most meg saját magamat tartom vissza. Hogy miért? Mert
félek, nem nagyon voltam egy kicsapongó fiatal, aki megszegve a szülei
parancsát az éjszaka közepén elkóborol egy buliba, ahol a sárga földig leissza
magát. Nem ez szöges ellentéte nekem. Nem vagyok stréber, aki folyamatosan csak
a tanulásra koncentrál, inkább csak érdekel a jövőm. Nem akarok egész életembe
a szüleimen élni, legnagyobb álmom mindig is az volt, hogy egy szép napon kijutok Párizsba, ahol véletlenül összefutok Vele, és persze boldogan élünk, míg meg nem halunk. Nizza gyönyörű és
persze az otthonomnak tekintem, de mégis Franciaország fővárosa egyszerűen
vonzz magához. Ezen kívül még látni akartam Provence többi részét, az apró
falukat, a gyönyörű levendula mezőket, és a hegyek közt kóborolni. Élni
akartam. De eddig nem tudtam. Elhatároztam, hogy megtapasztalom milyen is egy
Mentoni éjszaka. Be akarom pótolni az összes elmaradt bulizást!
Mintha
golyóból lőttek volna ki, úgy pattantam fel az ágyamról és a szekrényemhez
szaladtam. Egy mélyen kivágott vörös csodát kaptam magamra, hajamat lazán
kieresztettem és egy kis sminket felkenve magamra már ki is léptem a szobámból.
Nagyjából csönd honolt a házban egyedül lentről szűrődött fel a tévé halk
moraja. Alig hittem el, hogy most tényleg mindenki az ágyában fekszik vagy én
vagyok hülye? Leérve majdnem a padlón végeztem. A kanapén, egy elég érdekes
pózban találtam rá a nővéremre és Luke-ra. Szenvedélyesen falták egymást, míg
Luke keze nővérem bugyijában kandikált, aki így halk nyögéseket hallatott.
- Mi a ..., Shelly? – képedt el Bella.
Pólóját magára ráncigálta és elhúzódott Luke érintése elől, aki lefagyva bámult
rám. Jó oké, rátaláltam a nővéremre és Luke-ra, ahogyan éppen kielégítik
egymást, nem kicsit volt sokkoló. – Uh… öhm – túrt a hajába, de csak
elmosolyodva legyintettem egyet.
- Csak kérlek, menjetek szobára – néztem rájuk
szúrósan. Luke felröhögött és megigazította a szemüvegét. Kézen ragadta Bellát,
aki pirulva követte a fiút. – Hé! – szóltam utánuk. – Dave?
- Csapja a szelet a lányoknak – kiáltott
vissza nővérem és már el is tűntek a szobában. Na, hát ez is jól kezdődik.
- Hát te? – termett mellettem Molly ugyanúgy
felöltözve és kifestve. Gyönyörű narancssárga koktélruhát kapott magára.
- Felfedezem az éjszakát – röhögtem fel, mire
Molly is elmosolyodott.
- Neki vágunk? – karolt a kezembe, mire csak
bólintottam. Kedves Olvasóim!
Itt is lenne a hatodik fejezet. Remélem tetszik és megajándékoztok pár komival. Eléggé szomorú voltam, hogy az előző részhez senki sem írt, de tudom, hogy a suli mindent elszív az emberekből, így nem nyafogok :)
Na akkor, nagy sajnálatomra, de jövő héten nem tudok résszel szolgálni. Vérbeli nyolcadikos révén jövő hét szombaton a poklok poklában lesz részem. Felvételi. Már így is kivagyok, teljesen ki vagyok fáradva és ezen nem segít a folyamatos izgulás, "hogy úristen mi van akkor, ha elszúrom?" Ez viszont nem minden, egy kemény felvételi után, pedig testvérem szalagavatójára megyek, úgyhogy egy cseppnyi erőm, se időm nem lesz publikálni egy újabb részt.
Azért reménykedem, hogy nem pártoltok el tőlem és megajándékoztok egy-egy kommenttel, lehet az kritika vagy vélemény. De ha nincs időtök írni, akkor pipáljatok, kérlek... Ja és nem utolsó sorban, köszönöm az új feliratkozóknak, nagyon jól esik, hogy már 8-an vagyunk!
Oké nem beszélek itt tovább! További szép napot!
Puszil Mindenkit Kira!
Ut.: Innen is sok sikert minden felvételizőnek :) és nézzététek el a helyesírási hibákat, mert hulla vagyok :DD
Szia Kira és mindenki aki Kirát olvassa. Mostanában kezdtem el olvasni a blogodat és be kell valjam szerintem nagy tehetséged van hozzá éstovábbra is olvasni fogom. Én is belekezdtem az írásba és én is indítottam egy blogot. Olyan embereket kerestem mostanában akik szintén az írással foglalkoznak és a saját művüket töltik fel. Ha van kedved/ kedvetek olvassátok el az művemet is is :D.
VálaszTörlésItt a link: http://irnitanulok.blogspot.hu/
Tartalom: A könyv főhőse egy 17 éves fiú Damien (akinek azért ez a neve, mert pont az Ómen című filmet néztem, amikor a nevén gondolkoztam :D) aki az iskolában ülve egyszer támadás áldozata lesz és ő, az öccse, a legjobb haverja, az öccse barátnője, és még egy tanár sikeresen el tudnak rejtőzni egy titkos szobában. Később megtudják, hogy nem csak az ő városukban történt hasonló esemény. A helyszín amúgy a Nyugat-Virginiai Petersburg lenne. Ezenkívül kétségbeesetten kutatnak más túlélők után a világ minden pontján amíg rá nem találnak egy nagyobb csoportra, Az első könyvemben nagyjából azt mutatnám be, hogyan jutnak el a többi túlélőhöz miközben a támadók is átfésülik a környéket, hogy megöljék akik még életben vannak. Ha esetleg tetszett nektek írjátok le kommentben, hogy tudjam jó irányba haladok. Jó olvasást kívánok.
Szia!
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál. :) nem tudom hogy van e tehetségem hozzá egyszerűen szeretem csinálni.
Sok sikert a blogodhoz, remélem sikerrel jár majd az "akciód".
Puszi Kira!