40. Fejezet: Jövő

MajorLazer - Cold Water (feat. Justin Bieber & MØ) 

Kedvetlenül ácsorogtam mellette és arra vártam, hogy megszólaljon, hisz ő akart annyira beszélgetni. Hosszúkás ujjait a hajába vezette, majd végre rám emelte jellegzetes kék szemeit.

 - Figyelj, én sajnálok mindent – vont vállat hanyagul, de láttam rajta, hogy igazából kiveti az ideg. -, tudom, hogy elszúrtam és nem is akarom azt, hogy újra járjunk, hisz nem hiába szakítottam veled – megforgattam a szemeimet, de szájam sarkában kunkorodó mosolyom kegyetlenül elárult. Ezt látva felbátorodott és vállamat meglökve lesett rám. – A barátod akarok lenni, egy jó barátod.

Mélyet lélegezve tettem tenyeremet a vállára és egy apró puszit nyomtam selymes bőrére. Nem mondtam semmit, hisz nem is bírtam volna egyetlen egy szót sem kiejteni a számon, így csak bevonultam a házba egy értetlen fiút magam mögött hagyva.

Shawn összehúzott szemöldökkel pásztázott, de egy legyintéssel elintéztem faggató kérdéseit. Feltrappoltam és az ágyamra vetettem magamat, telefonomat előhalásztam és azonnal tárcsáztam Mollyt.

 - Mi van? – hördült fel barátnőm rekedtes hanggal, gondolom felébresztettem. – Még csak hajnali tíz óra van – mormogta, mire belőlem kitört egy kis kuncogásféleség, de azonnal rájöttem, hogy én most egy hatalmas dilemma előtt állok, így nem valami helyén való nevetni. – Valami baj van? – ébredett ki azonnal és egy hatalmas puffanás mellett, gondolom földet ért.

 - Jacques.

 - Már megint mit tett az a fiú? – nyögött fel és magam előtt láttam, ahogy nyűgösen a hajába túr. – Várj, kitalálom, elment hozzátok és a bocsánatodért esedezett, te pedig újra beleszerettél?

 - Dehogy! Egyszerűen eljött és valami olyasmiről beszélt, hogy a barátom akar lenni…

 - Azaz meg akar fektetni, világos, mint a nap – kotyogott közbe, mire én csak felnevettem.

 - Nem ez sem igaz. De szerinted megbocsájtsak neki? Megérdemli egyáltalán? Molly, te mit tennél?

 - Tudod ilyenkor utálom, hogy én vagyok a legjobb barátod… egy perc és ott vagyok – sóhajtotta, mire én csak elvigyorodtam. – Ne merj vigyorogni!

Igen kétség sem fér hozzá, hogy ismerjük egymást. Betartva szavát pár perc múlva bevánszorgott az ajtónkon mögötte, pedig egy szemüveges fiú trappolt. Luke borzos tincseit meglátva azonnal a nyakába vetettem magamat. Kezeit óvatosan csúsztatta a derekamra és próbált lazának tűnni, de feszes testtartása elárulta őt, még mindig nem lépett túl rajtam.

 - Hát te? – kuncogtam fel elrendezve kócos tincseit.

 - Jöttem segíteni – húzta ki magát megigazítva tincseit. – Amúgy nem – röhögött fel. -, egyébként is errefelé tartottam, aztán megláttam Mollyt, így gondoltam jöhetnénk együtt, amúgy valami baj van? – simította tenyerét az arcomra. A várt hatás sajnos nem maradt el, elpirultam.

 - Nincs.

Bólintva adta tudtomra, hogy nem kell magyarázkodnom megértette, hogy nem tartozik rá.

Kétségbeesésem egy perc alatt távozott belőlem és a szőke fiúról szőtt beszélgetésünk egészen más irányba fordult. Mindenféle apróságról beszélgetünk, úgy viselkedtünk, mint két legjobb barát, de igazából azok is voltunk. 

Ahogy telt az idő, kimásztunk a szobámból és Nizza nyüzsgő utcáira perdülve folytattuk beszélgetésünket. Elmondtam neki az aggodalmaimat Shawnnal kapcsolatban, ő pedig a sajátjait és egymás szavába vágva ajánlottunk egymásnak jobbnál jobb ötleteket. Egy fagyizóban helyet foglalva szemeimmel a tömeget lestem, ami most még többnek látszott, mint nyár elején. Ezer ember szaladgált fényképezőgéppel a kezükben, vagy éppen babakocsival. A gyerekek nevetése már megszokott zajként csendült fel a füleimben.

Titkon én is erre vágytam. Egy szerető családra, amelyben én vagyok az anya és Shawn pedig az apa. Ezer álmom szólt már arról, hogy egy kislánynak adok életet, aki egy pecsét lesz, szerelmünk pecsétje. Tudom, hülye álmok ezek, de erre gondolván mindig mosoly ült ki az arcomra. Viszont azt is tudtam, hogy nekünk csak ennyi jutott, egy hülye nyár, semmi több. Sehogy sem tudnánk fenntartani a kapcsolatot, tudom, hogy sokan bíznak a távkapcsolatban, de ott van remény, egy közös jövőben, de nálunk ilyen nincs. Ő kanadai, ott akar élni én pedig egy francia vagyok – az nem érdekes, hogy egyikünk sem tisztán – de az a lényeg, hogy egészen más országot tartunk otthonunknak, amiket sajnos egy jó nagy óceán választ el egymástól.

Persze bízni akarok, hogy menni fog nekünk, de kitudja, mikor bukkan fel egy kedves és gyönyörű lány, aki elcsavarja a fejét? Hisz nem leszek ott, hogy elűzzem a lányokat és még csak a vágyait sem tudom kielégíteni, és tudni illik egy „éhes” férfi elég meggondolatlan. Saját érzéseimben biztos vagyok, de az övéi mindig kérdésesek lesznek. És ő az elején tisztán elmondta, hogy ez csak egy nyári kaland. Egy értéktelen kaland. Vagyis nekem ez jött le a mondandójából.

Molly a kávéját szürcsölgetve meredt el és gondolom neki is valami ilyesmik járhattak a fejében, de a különbség az volt, hogy az ő kapcsolatuk Dave-vel szilárd alapokon állt. Ő is és Dave is itt marad, nem választja el őket semmi, nincs egy fránya óceán kettejük között, akkor ugorhatnak át egymáshoz, amikor csak akarnak. És irigylem ezért, irigylem a tökéletes kapcsolata miatt és azért, hogy nem kell a jövőn agyalnia, velem ellentétben.

Gondolataim nem fogadták el a tényt, és ezer forgatókönyvet írtak a jövőről. Valami olyasmiről, hogy Shawn miattam itt marad, vagy visszajön hozzám, de lassanként rá kellett jönnöm, hogy az életében nem én vagyok az egyetlen szeretett lény. Tény és való, hogy a szerelme vagyok, de attól még van egy szerető családja és egy halom jó barátja, akik alig várják azt, hogy hazaérjen és egy jó nagy bulit csapassanak annak megünneplésére. És, amíg ők buliznak, én magamba roskadva fogok az ágyamon sírdogálni…

Oké Shelly elég! Állítottam le elkalandozó gondolatszálaimat, ne haladjunk ennyire előre, elég ha azt a pár napot, amit még együtt töltünk megtervezem a többi a jövő zenéje.

Felhörpintettem a maradék kávémat és barátnőmre lestem, aki mozdulatlanul meredt maga elé. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki ennyire eltud merülni a gondolataiban. Mindig ilyen voltam, gondolkodó. Túl sokat agyaltam, mert úgy éreztem egy képzelt világban jobb élni, mint ebben, és talán igazam volt akkoriban. Egy rózsaszín felhőktől tarkított élet sokkal jobb, mint ez az akadályokkal tömött világ, de ebben legalább van egy kis izgalom, mert a fájdalmak színesítik meg a napjainkat. 

Kedves Olvasóim!

Meg is hoztam a legújabb fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszésetek, kissé merengősre sikeredett :) Mint mindig most is köszönöm a sok kommentet, rohadtul jól esnek a szavaitok! Ti vagytok a legjobbak :D!

Na de most egy rossz hírrel is szolgálnék - bár kinek mi - a történet, szerintem rájöhettetek, hogy a végéhez közeledik. Igen már csak 3 plusz az Epilógus van hátra :) sietek a folytatással, hogy csak tudok! Hagyjatok nyomokat magatok után!

Puszi Kira!

Ut.: csak én döglöttem meg a kép láttán? :D