15. Fejezet: Sosem felejtem el

Ezek után nem beszéltük meg, hogy járunk e vagy mi. Pontosan tudtuk, hogy igen, járunk. Fivérem először eléggé rossz szemmel vette tudomásul, hogy éppen a legjobb barátjával kavarok, de szerencsére egy kis idő múlva belenyugodott és csak néha illetett szúrós pillantásokkal. Így telt, hát a júniusom, boldogan és feledhetetlenül.

Már egy ideje itt tébláboltunk Mentonban és kezdtük megunni az egyforma napjainkat vagy éppen heteinket, így Dave egy fordulatot akart teremteni a nyarunkban. Utazgatni akart egész Franciaországban, mi persze rajongtunk az ötletért annál kevésbé a szüleink. A kanapén ülve „trécseltem” anyuval, mikor felhoztam a témát.

 - Figyi anyu – kezdtem bele, de nem jutottam túl sokáig, mert azonnal közbevágott.

 - Kincsem nem – sóhajtotta fáradtan, és tudtam, hogy tehetetlenül mered a plafonra.

 - De miért, komolyan nem történne semmi és rajtam és Mollyn kívül mindannyian felnőttek – érveltem jogosan. – Semmi baj nem származik abból, ha pár fiatal elindul körbe járni Franciaországot – túrtam a hajamba.

 - Édesem értem én, mi is megtettük ezt apáddal annak idején…

 - Na, látod! – vágtam közbe diadalittasan. – Mi miért ne tehetnénk meg ezt? Kérlek, anyu ne legyél gonosz – könyörögtem szemtelen mosollyal, bár tisztában voltam azzal, hogy ezt ő nem láthatja.

 - Shelly – korholt le, anyai szigorral a hangjában. – Én benne lennék – tette hozzá sokkal halkabban. -, de mit tehetnék, ha apátok minden erejével ellenzi? – sziszegte, mintha csak attól félne, hogy apu rajta kapja az árulásán.

 - Beszéld rá vagy valami, nem én vagyok a felesége – motyogtam unottan. -, vagy tudod, mit add aput – csillant fel a szemem. A vonal túlsó végén még hallottam anyu sóhaját, de nem sokkal később apám szólt a telefonba. – Szia, apa! – csilingeltem boldogan a telefonomba.

 - Szervusz Shelly, de nem – lohasztotta le a kedvemet egy másodperc alatt.

 - Miért? Ne legyél már ilyen gonosz – duzzogtam akár egy ötéves kislány, akitől nemrég kobozták el a barbi babáját. – Miért csak egy okot mondj, amiért szerinted veszélyes ez az út! – szólaltam meg roppant bölcsen.

 - Gyerekek vagytok…

 - Nem igaz! Csak én és Molly! – vágtam közbe vigyorogva.

 - Shelly, na és? Mi van, ha egy este sokat isztok, hogyan juttok haza? Már az is elég kockázatos volt, hogy elengedtelek csak úgy egy városba – háborodott fel.

 - Mindegy, de apu kérlek, gondold át, te is voltál egyszer fiatal és anyu állítása szerint ti is körbe utaztátok Franciaországot, mi is csupán élményeket szeretnénk szerezni, képzeld el, hogy milyen jó lesz erre a nyárra majd öreg korunkban visszaemlékezni – fecsegtem, mikor apu kegyesen megszólalt.

 - Rendben, de ne felejtsetek el hívni minket azért még szeretnék beszélni a testvéreiddel is – sóhajtotta, de éreztem a hangján, hogy mosolyog.

 - Imádlak apu – visítottam fel és egy gyors köszönés mellet felrohantam az emeltre. Éppen egy családdal beszélgetünkös délutánt tartottunk, így mindenki szétszéledt a saját szobájába, nem foglalkozva ezzel benyitottam barátom szobájába és a hátára vetettem magamat. Nem számítottam arra, hogy skype-ol, tehát pont a kamerába érkeztem.

Shawn ijedten bámult rám, de mihelyst felfogta, hogy csak én vagyok nevetve húzott magához és egy puszit nyomott éhező ajkaimra.

 - De édik vagytok – ujjongott valaki a kamera túlsó végéből. – Amúgy szia – intett nekem Ashley, Shawn nővére. Visszaintegettem és elhelyezkedtem barátom ölébe. – Nyugi van nem zavarlak titeket, Tom üzeni, hogy hiányzol neki – tette hozzá vigyorogva. És igen Tom Shawn öccse, ők is hárman vannak, mint mi. -, csak kamasz lázadó fiú létére ezt nem meri bevallani – túrta hátra sötét dús haját. Irigyeltem tőle ezt, mert gyönyörűen mutatott hosszú hullámos fürtökkel és hozzá passzoló csokibarna szemekkel. Pillái pedig íriszeit keretezték, dús és hosszú fekete szempillák, mint egy hercegnő. Gyönyörű lány volt és tőlük nem sokkal különbözött a 14 éves Tom sem. Igazi szépfiú volt ő is, bár bátyánál sokkal világosabb hajszínnel rendelkezett, markáns vonásait megőrizte, és kiköpött mása volt Shawnnak. Tudtam, hogy egy idő után ő lesz az iskolájának szívtiprója.

 - Üzenem neki, hogy nekem is hiányzik – búcsúzott mosolyogva barátom, majd egy mozdulattal lehajtotta laptopja tetejét és maga alá gyömöszölve a testemet, fölém mászott.

Ajkait az enyémekre tapasztotta és éhesen kezdte falni azokat, testét az enyém ellen nyomta, míg kezei körbe vándorolták testem minden egyes szegletét. Nevetve toltam el magamtól, amire egy nyögéssel válaszolt. Már vagy egy hónapja jártunk mégsem feküdtünk le, valamiért még nem álltam készen arra, hogy odaadjam magamat neki, megbíztam benne, de valahogyan ez most nem volt elég. Egy ideje már nem vagyok szűz, de nekem miden egyes alkalom olyan, mintha éppen azt adnám oda a fiúnak, eddig csakis Jacques-kal feküdtem le, de vele is beletelt egy kis idő mire megkaphatta a testemet. Az emlékre az arcom azonnal vörössé vált, nem akartam rá gondolni, de akaratlanul néha napján bevillan a képe. Olyankor legszívesebben jól arcon törölném magamat, hisz mit is képzelek magamról? Barátom van én pedig az exemre gondolok.

Visszarángattam magamat a jelenbe és engem vizslató Shawnra meredtem, egy apró csókot leheltem az ajkaira és bűnbánóan meredtem rá.

 - Sajnálom… - makogtam, de nem engedte, hogy befejezzem. Mutató ujját az ajkaimra helyezte és elvigyorodott.

 - Semmi baj – pattant fel magával rántva engem is. A ház kezdett újra feléledni miután mindenki beszélt egy kicsit a szülőkkel, Dave arca ragyogott, gondolom értesült a hírről.

 - Emberek! – kiáltotta el magát, mire mindenki egy emberként fordult felé. – Oké, na, akkor megengedték, hogy körbejárjuk Franciaországot – ordította kikelve magából. Nevetve hajtottam a fejemet Shawn mellkasára, csak a mi szüleinknek kellett még beleegyeznie a dologba. – Na, emberek készen álltok egy kis kalandra? – vigyorgott magához szorítva Bellát, aki nevetve hajtotta bátyja vállára a fejét.

 - Igen! – mondtuk egyszerre.

Miután megtárgyaltuk az egész útvonal tervet úgy döntöttünk, hogy szombaton indulunk útnak, azaz öt nap múlva, kellett egy kis idő mire teljesen felkészülünk. Bellával bevásároltunk és próbáltunk valami ehetővel szolgálni, míg Dave lebeszélte apuval a költségeket, nem kértünk sokat csak annyit, hogy beleférjünk mindenbe, plusz mindenki már szeptember óta rakott el zsebpénzt így nem hiszem, hogy szűkölködni fogunk belőle.

Luke és a fiúk elvitték a kocsit egy szerelőhöz, aki megvizsgálta és kijelentette, hogy biztonságos a használata, nem akartunk az országútón lepukkadni. Mi lányok takarókat és ruhákat gyömöszöltünk az autóba, de nem feledkeztünk meg a kajáról sem. Végül eléggé otthonosra berendeztük a kisbuszt és készen is álltunk arra, hogy felfedezzük a hazánkat. Először Cannes-t céloztuk meg ezután, elmegyünk majd Brignolesba, amit az idei Tour de France menet meglátogat, egyikünk sem akarja kihagyni.  Miután megcsodáljuk a kis falucskát, a gyönyörű Marseille lesz a célpont idáig eljutottunk, onnan pedig majd a sors visz tovább.

Izgatottan néztem vissza a Mentoni házunkra, melyet éppen most zárt be Bella, valamit suttogott, amit senki sem értett, de már mellettünk is hevert a kisbuszban. A vezető ülésen Dave ült mellette Shawn, mögöttük én és Molly aztán pedig Bella és Luke, az egészben a legjobb az, hogy még volt egy egész szabad sor hátul.

Kibámultam az ablakon és a táj lassan suhant el mellettem, a nap verőfényesen sütött, éreztem a melegét, mely azonnal célba vette a bőrömet. A keménylombú narancsok és citromok lágy illata árasztotta el a kis utakat, amelyek kiutat mutatták Mentonból.  A kisseb hegyeket macchia borította, azaz örökzöld bozótos. Kiskoromban sokat mászkáltam a hegyeken és folyamatosan megkarcoltam magamat a tüskéik által. Emlékszem, amikor először láttam kabócát, sikítva rohantam anyuhoz és elmeséltem neki, hogy egy hatalmas barna bogarat láttam, ami éppen társát ette meg. Anyu nevetve követett és együtt szemléltük meg a hatalmas barna bogarat, mely ijesztően méregetett engem. Megmondta, hogy ne piszkáljam őket, mert fájdalmas a csípésük, így alábbhagytam a bozótban való mászkálást és inkább csak messziről bámultam a hegyes vidéket.

Az emlékek mosolyt csaltak az arcomra, Molly furcsán méregetett, mégsem szólt semmit. A lakott területeket elhagyva egy tábla ütött szemet nekem ez volt ráírva. Au revoir. Szomorúan meredtem a zöld táblára, és egy mélyet sóhajtva nekidöntöttem a fejemet az ablaknak. Sosem felejtem el ezt a hónapot, ránéztem Shawnra, aki ugyanúgy engem vizslatott, elmosolyodott és azonnal rám ragadt a kedve. 



Kedves Olvasóim!
Meg is érkeztem a résszel! Szerencsére meggyógyultam és újra belevethetem magamat az írásba. Elég sokat haladtam a sztorival úgyhogy remélem mostantól menni fog az, hogy szombatonként jöjjön mindig az új rész. 
Köszönöm a 14 feliratkozót és a sok oldalmegjelenítést, nagyon aranyosak vagytok! Próbálom utolérni magamat, remélem menni fog. 
Írjátok le a véleményeteket a részről, ha tetszett, de akkor is ha nem. Szívesen fogadom a kritikát is :)
Puszi Kira!